Tábortűz, buli, sörhab, földút, nap és jég, koncert, kirándulás, költészet, viharos érkezés, viharos távozás, mindez Krasznahorka büszke várával a háttérben az ulica Hradiján vagyis a Váralja utcában. Augusztusok vad lázaival…

1. Krasnahorka start

Nem volt kérdés, hogy kimegyek-e. Amint megláttam a hirdetést, hogy ki lehet menni táborozni Krasznahorkára és jelentkezőket meg szervezőket keresnek, azt mondtam, oké és már hívtam is a számot.
Így került a társaságba a három grácia: Anikó, Ágota, Nikus.
Elsőnek Nikussal ismerkedtem meg, ő volt a szervező. Valami menedzser-suliba járt, el is neveztem Menedzser-királynőnek. Így kapcsolódtak be a barátnői is a Ráday-aktívak mozgalmába. A Rádays fotók közvetlenül a visszatérésünk után készültek, amikor Kálmánnal együtt állandó tagokká váltak.
Nikus mondta, hogy tök szép tájak vannak arrafele, ezért beszereztem egy fényképezőgépet. Akkoriban még az olcsó és igénytelen megoldások híve voltam, egy gyanús kínaitól vettem egyet a Nyugatinál. Erre még visszatérünk.
Nikus sok sört igért, meg minden, ezért veszettül elkezdtem toborozni, hogy jöjjenek táborozni az arcok. Augusztus volt. Aki itthon volt az annyira le volt rohadva, hogy nem lehetett elhívni sehová. Most képzeld el, hogy még a Rádayaktívak közül se tudtam elhívni senkit. Nem sokkal korábban buliztam egy társasággal a Tilos az ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!-ban és ott ismerkedtem meg Kálmánnal, nos ő volt az egyetlen ember, aki eljött.

Hát így indult.
Megérkeztem a buszpályaudvarra hátizsákkal, kissé késve, az első, amit láttam az volt, hogy Nikust körbeállják és magyarázkodik. Lassan széledeznek az emberek, bontják a söröket, kezdődik a lazulós hangulat, ő pedig valamit nagyon el akar magyarázni, de nem figyel rá senki. Végülis buli van. mit kell itt komolykodni, én se értettem mindent, amit mondott.
Erre is visszatérünk.
Olyan jó volt busszal robogni messzire! Olyan rég voltam osztálykiránduláson! Igaz, hogy itt alig ismertem valakit, tulajdonképpen csak a Nikust meg a Kálmánt, meg még egy elmebeteget, aki nem tudom, hogy került ide, de sebaj.
Ja, igen! A csávó úgy nézett ki, mint egy szent eszelős a középkori Oroszországban vagy egy különösen megviselt Don Quijote és pörgős, mániás, beszédkényszeres kikattanása volt. Nikus azzal védekezett, hogy csak telefonon beszélt vele és úgy nem tűnt annyira súlyosnak. Az az egy perc. Erről is lesz még szó.
Szóval mentünk, keringtünk, Nikus azt gyanította, hogy csak szivatja a sofőr és már rég ott kéne lennünk. De mi nem izgultunk, jól elvoltunk, mondom, osztálykirándulás.
Fura volt kiszállni a buszból. Talán a tiszta levegő miatt, talán a magasság vagy a légnyomás miatt, de úgy éreztem, mintha súlyokat akasztottak volna le rólam, mintha sokkal-sokkal könnyebb lennék, mint mikor elindultunk. Pedig úgy tűnt nekem, annyira azért nem vagyunk magasan.
Sátorverés A középső réten sátorhelyek, a szélen színes faházak. A képen éppen a sátorverésünket láthatod. A sátor mellett döntöttünk, nyár van, a faház drága…
Elintéztünk, mindent, amit kell, kiraktuk a programot és leültünk egy söröző teraszára élvezni a szánsájnt, a sört, meg mindent. A hangfalakból Slágerrádió szólt vagy Danubius, vagy ilyesmi. Alig volt valami különbség, olyan volt, mintha nem is mentünk volna át a határon.
Kértünk sört és Kálmán megjegyezte:
- Milyen érdekes, nem is olyan, mintha Szlovákiában lennénk…
Erre nem térünk vissza, mert azonnal meglett a következménye. A kocsmáros dühösen lecsapta elénk a három korsó sört és azt ordította:
- Ez itt nem Szlovákia!!! Ez Magyarország!!!
Egy pillanat alatt felhúzta magát, nem láttuk értelmét, hogy erre bármit is mondjunk.
Nos, ez probléma. A kisebbségnek jogai vannak, de alkalmazkodnia is kell. Márpedig nem tud. Lenézik azt a magyart, aki szlovák iskolában tanul, márpedig bizonyos dolgokat csak szlovákul tanulhatnak. Sokan vannak úgy vele, hogy ha nem tanulhat magyarul, inkább egyáltalán ne tanuljon. Ezzel csak maguknak ártanak.
Később egy Hrhovi Rock Cafe-ban láttam, hogy tökre lenéznek egy magyar gyereket, csak azért, mert szlovák iskolába járt és csak szlovákul tudja azt, hogy háromszög, négyzet, meg ilyenek. Annyira nacionalisták, hogy szívesebben isznak magyar sört, mint szlovákot. Ez már-már megható.
Sok ilyesmit hallottunk, ahogy söröztünk és beszélgettünk a helyiekkel. Krasznahorkán alig van szlovák, amikor szlovák buli volt, a szomszédos falvakból jöttek. Pedig már készültem fontosabb szlovák mondatokkal. Most már csak a két legfontosabbat tudom: 1: Proąem kruľku čapovarno pivo 2: Ja miluju tibja.
Szerintem kitalálod mit jelentenek. Ha nem, akkor még majd erre is visszatérünk.

2. Krasnahorka action

A szervezo (balra, iszik)Kedvenc helyünk a Majtényi volt, egy kávéház-presszó-söröző, ami mellett közért is volt. Itt gyülekeztünk reggelente. A közért is a Majtényié, úgyhogy semmi akadálya annak, hogy ott vegyél füstölt halat vagy paranyica-sajtot kiegészítőnek a sörhöz. A képek is ott készültek Nikusról meg Kálmánról.
Ki hitte volna, hogy ez a Krasnahorka camping ekkora fordulatot hoz az életükben? Azóta férj-feleség, Nikusnak pedig most született az első gyereke.
Don Quijote egy kicsit fárasztó volt, bár az intelligens, művelt őrültek közül való. Viszont konkrétan ráindult a Nikusra.
Most képzeld el. Egyik este üldögélünk a táborban a kőháznál, én éppen valaki mással beszélgettem egy kicsit távolabb, Nike és Coolman a padon. Arra lettem figyelmes, hogy Kálmán üvöltve vonaglik a földön, az emberek körbeállják, Nikus a röhögéstől fuldokolva nyugtatja a tömeget, hogy nincs semmi baj.
A következő történt: ahogy ott ültek a padon Don Quijote és Nikus, Kálmán a lábukhoz telepedett és simogatta a Nikus lábát. A szitu akkor kezdett cikissé válni amikor a másik kezével meg a Don Quijote gorillamód szorös lábát kezdte el simogatni, és nem tunt fel neki, hogy lehet egy lánynak az egyik lába ilyen szőrös, ha a másik meg nem.
Kálmán észrevette, hogy mi történt, és meg se tudott szólalni, csak kiáltás-szerűen felröhögött és ugrott egy fejest a porba.
Percek teltek el, amíg senki sem tudta mi van. néhányan közülünk azt hitték, ez már a performance, ugyanis Kálmán valami performance-ot hirdetett meg, még a plakátra is rákerült.
Ez volt Don Quijote és Kálmán kérészéletű románcának igaz története.

Jégeso utánSzerencsére nem ez volt a fő attrakciója a krasznahorkai nyárnak. Volt még színház, reneszánsz táncház, Jutott Neki és Sajnos Batár koncertek. De ez majd hétvégén.
Hamarosan rájöttünk, hogy az időjárásra nem lehet felkészülni itt, lásd a képen a jégdarabokat az asztalon.
Ültünk a Majtényi teraszán a hőségben, hideg sört kortyolgattunk és egyszer csak… nesze neked! Jégeső!
Nikus:
- Ha ezt előre tudom, whiskeyt kérek.
Azt mondták addig tök jó idő volt itt, amíg meg nem érkeztünk. A szabadtéri rendezvények elrontják az időt, mint tudjuk.
Hülye ötlet volt a sátor, egész éjszaka vacogtunk, majd szétfagytunk. Viszont ennek köszönhetjük, hogy megismerkedtünk egy Szászi Zoltán nevű felvidéki költővel, aki még a faházát is felajánlotta nekünk, mikor reggel hallotta, hogy szétfagytunk. Átérezte a helyzetünket, nemhiába írta egy korábbi versében:

Krisztus is lehet vagy bárki
szállást ma úgyse kap
ajtókon ablakokon nem lel egy villanásnyi
rést se a jóakarat
s aki nem fél most megtanulhat félni a csöndtől
kirabolt álmaival takarózik
köhögéssé érik benne a reggeli köd
s majd eltünteti lázadó nyomait az első reggeli járőr

Szászi Zoltán: Mindazonáltal

Szóval ő invitált be a faházába, és tök jól elbeszélgettünk és még a Tenger című kötetét is nekem ajándékozta, melyet ezúton is népszerűsítek (Kalligram kiadó, Pozsony, 1996) vagyis pont nem sokkal azelőtt jelent meg. Ez volt 96 nyara.
Amikor találkoztunk, akkor ő már bölcs, „öreg”, lecsillapodott harmincas volt, ahogy írta:

úgy átnőttem a forradalmon,
mint teveszaron a sivatagi kaktusz

Ott beszélgettünk a szokott helyen aztán a Majtényinél. Végtelenül türelmes ember volt, még Don Quijote sem tudta lefárasztani, ami nagyon nagy szó.
Szlovák táj kínai ecsettelSajnos nem nincs képem róla, meg a többi jeles eseményről sem, mert a kínai fényképezőgépem bedöglött. Ez azt jelentette, hogy sok mindent nem tudott, amit egy rendes gép tud, de egy előnye ennek is volt. Nézd és csodáld! A szürrealista kép. Magyar táj kínai ecsettel. Két képet egymásra fényképezett. Sajnos amikor már hármat, akkor már semmit sem látni.
A kép úgy keletkezett, hogy helybeli szlovákok ajánlkoztak, hogy elvisznek minket a hegytetőre kirándulni, tájat nézni. Az a zöld jeep ott a bejáratnál. Már nem tudom hány koronát kértek, de gondolkodás nélkül kifizettük, bele voltunk lazulva a nyaralós-bulizós feelingbe, vagy ahogy a Menedzser-királynő tankönyvében írták: rekreálódtunk. Kiderült, hogy a bulizást meg ilyeneket hivatalosan rekreációnak hívják, és ez nagyon megtetszett.
Csináltam képet a Krasznahorkai Várról, bár azt nem tudtuk megnézni, olyan elérhetetlen maradt számunkra, mint Kafka hősének a Kastély.
A buli hírére a összes környékbeli falvakból idegyűltek. Életem első Sajnos Batár koncertje. Szentendreiek és zseniálisak. Nem tudom megállapítani, hogy melyik dal Nagy László vagy Jeszenyin és melyiket Köncöl János, az énekes. A másik, akit szintén meg kell ismernetek: Jutott Neki, ők prágai magyarok. Este Kálmán performance-ot mutatott be, ijesztő szintetizátoros morajlásokra ordította az egyik versét. Sajnos sokan nem tudták mi is az a performance és a falu bikája meg akarta verni.
Kálmán elnyargalt, a sátrak közt elbújt valahová, közben segítőkész helybéliek lebeszélték az izomjóskát. Azt hiszem Kálmán ezt úgy értelmezte, hogy ezek szerint voltak, akiknek tetszett. Utána meg közben azok a tök egyszerű dumálós-éneklős-tábortüzes esték, amiket annyira szeretünk.
Egy hihetetlenül jó fej felvidéki magyar csajjal ismerkedtem meg, azt is mondta, hogy ősszel jön Budapestre tanulni, de úgy látszik nem sikerült, vagy csak elkerültük egymást. Sok jó sztorit mesélt, kiderült hogy nem csak cseh-szlovák ellentét létezik, hanem ugyanúgy prágai magyar-felvidéki magyar ellentét is. Itt sokan beképzelt sznoboknak tartják a prágaiakat. Persze kivéve a Jutott Nekit.
Azon is nagyon jót nevettünk, amikor mesélt a Tátra-túrájáról, és egy bigott keresztény csajról. A csaj szörnyen fárasztó volt, olyan savanyú pofával mászkált, mintha büntetésben lenne és mindent lefényképezett. Biztos már előre készült arra, hogy majd családi fényképalbumot fog nézegetni a gyerekével és már a feliratokat is megfogalmazta. Pl: ha a képen hátizsákkal áll és várja a buszt: Anyád a buszmegállóban. Ha síléc van a lábán és áll a havon: Anyád a sípályán. Ha a képen mindenki kedélyesen iszogat a turistaházban: ANYÁD NEM! Ezen nagyon sokat röhögtünk.
Ő egyébként nem krasznahorkai volt valahonnan máshonnan jött, de azt már elfelejtettem honnan. Vitathatatlanul ő volt az est csúcspontja.

Reggel jó soká keltem. Volt már dél is. Mintha csak tudtam volna, hogy jó sok energiára lesz szükségem ehhez a naphoz.
Utolsó nap. A kép ugyanaz. A Menedzser-királynő áll és magyarázkodik, körülötte tömeg. Ezt már megszoktuk. De valamit kétségbeesetten igyekszik megértetni a többiekkel, és a többiek is nagyon idegesnek tűnnek.
Közelebb megyek:
- De én mondtam. Már az első nap, reggel, a buszpályaudvaron. Mindenkinek elmondtam. - (Ahá, erre most visszatértünk.) - Nincs busz visszafelé. Hát ezt magyaráztam indulás előtt! Mindenki egyénileg intézi a visszautat! - no, ez is kiderült. De mért kell ezen kétségbeesni? Nem a világ végén vagyunk! Na, mindegy, hagytam Nikust magyarázkodni, abban úgyis jó, én meg visszamentem a faházba csomagolni.
Nikus sírva rohant vissza, hogy ő innen nem fog elmozdulni, valamint meghal és visszaadja a diplomáját, meg minden. Én meg vigasztaltam:
- Az túl egyszerű lenne. Élned kell és szembenézned ezekkel az emberekkel.
Nem vette a poént. Közben a részeg tót atyafiak követelőztek a bejáratnál, minket kerestek, mert rájöttek, hogy visszautazunk és ez az utolsó lehetőség, hogy pénzt csikarjanak ki tőlünk, amiért felvittek minket a hegyre. Költő barátunk mondta, hogy nem kell aggódni, majd abbahagyják, kimegy és megnyugtatja őket.
- És mi lesz, he neked mennek?
- Nem szoktak. Fekete öves kiyokushin-kaios vagyok.
Még csak meg se lepődtem. Zoli gyanúsan otthon volt a japán meg Távol-Keleti témában is.
Végül ez is megoldódott, Szászi Zoli újabb jótéteménye, tényleg kurva rendes ember, és mi elindultunk az esős úton egy irányba, ahol a pályaudvart vagy legalább valami hasonlót sejtettük.

3. Krasnahorka visszatérünk

Búcsúzóul még integettünk, a kastélynak, ahová nem jutottunk el. Ráadásul a mániás ismerősünk is velünk tartott és folyamatosan, de tényleg szünet nélkül vitatkozott, vagy követelt valamit, és nem lehetett leállítani. És ez csak fokozódott…
Csaba válsághelyzetekben különösen fárasztó tud lenni. Sajnos számára minden válsághelyzet.
Keruac bezzeg kocsival ment...Buszokkal keringtünk, aztán lekászálódtunk, elindultunk az országúton, kérdezősködtünk, aztán keresztül valami végtelen búzatáblán és csak baktattunk, csak baktattunk, csak baktattunk, tarrbélai tájon tarrbélai záporesőben.
A nehézségek igazából Magyarországon kezdődtek.
Közel voltunk Budapesthez mégis rohadt nagy kitérőt kellett tennünk, hogy visszaérjünk. Mond valamit, hogy Krasznahorka nem messze van a határtól, nekünk pedig Miskolcon át vezetett a legrövidebb út?!
Ráadásul M. Csaba lerázása egyre aktuálisabbá vált.
Megpróbálta az egyik faluban visszaváltani a koronát. Beszólt mindenkinek.
Vonat, mindegy, csak valami nagyobb városig. Kommunikáció vasutasokkal:
- Ez a vonat hová megy?
- Ózdra.
- És ez melyik állomás?
- Hát azt hiszem… Ózd.
Nagy nehezen találtunk egy embert. Kigyúrt, kopasz, roma. Már azt terveztük, hogy Ózdon sátorozunk az erdőben, de ő lebeszélt, azt mondta errefelé súlyos emberek vannak és tuti, hogy kirabolnak. Ki lehet az, aki még neki is súlyos, el sem tudtuk képzelni.
Elmentünk egy másik állomásig, hogy átszálljunk. Ott megint vártunk. M. Csaba hisztériás vagy milyen rohamot kapott, folyamatosan beszélt, kétségbeesett, végül elment telefonálni, hogy hívja az apját, aki érte jön kocsival…
Megszöktünk.
Szó szerint.
Fel az első vonatra és usgyi.
Előtte megkérdeztük, hova megy, hogy tudnánk Pestre jutni. Innen csak Miskolcra mentek vonatok.
Hosszú vonatozás.
Éjszaka, Miskolc.
Kerestünk diákszállást. A legtöbb helyen azt mondták, nincs. Volt, ahol ki se nyitották az ajtót. Ahol meg igen, ott szándékosan olyan árat mondtak, mintha Miskolcnak legalábbis tengerpartja lenne, nem pedig egy lepukkant ipari város.
Kerestünk valami kocsmát, ami reggelig nyitva van, de még a belvárosban se volt olyan.
Végül a hatodik szálloda után, ahol nyolcezret kértek fejenként - tudod az 96-ban micsoda pénz volt? Még most is húzós! - lementünk a buszpályaudvarra, hogy a padon aludjunk.
Ott meg valami sötét figura el akart hívni, hogy aludjunk nála, még valami kocsit is akart hívni, hogy elvigyen. Annyira erősködött, hogy menjünk vele, hogy azonnal rájöttünk, hogy a buszpályaudvaron biztonságban vagyunk.
Aztán reggel elvánszorogtunk a pályaudvarra, hogy visszatérjünk Budapestre.
Nekem már nem volt semmi pénzem, elvonatoztuk, azt mondtam, én nem fizetek.
Úgy tettem, mintha aludnék, Nikusnak pedig azt mondtam, improvizáljon. Annyira meggyőzően sikerült, hogy el is aludtam. Utólag mesélték el Nikusék, hogy milyen sikerük volt. Nikus a következő kifogást találta:
- Asztmatikus rohama volt és ezért jobb, ha alszik. Tudja rám bízták és nagyon kínos, hogy most ez történt…De biztos van jegye…
Szerencsére a kalauznő nem tudta, mi az az asztmatikus roham, megijedt, nem kérdezett semmit és gyorsan kiment

 

^