2. Colosseum, Capitolium, kabócák

És másnap miközben vad ciripelés szállt körülöttünk (-Hallod? -Kabócák.) elterveztük az utat. Közben kiderült, hogy a HÉV-állomásig csak úgy jutunk ki, ha kivisznek kocsival, merthogy ebben az olasz faluban nincs buszjárat, úgyhogy az emberek autóval közlekednek, aki meg nem, hát az csúnyán megszívta.
Már Párizzsal és Graz-cal kapcsolatban utaltam rá, milyen kisebbrendűségi komplexus és irigység telepedik a Kelet-Európai ember szívére, ha Nyugatra megy.
Itália, hálával tartozom Neked. Hadd zengje lantom a hálát, mert a te egyszerűséged megszabadított eme érzésektől. Mert a HÉV, amelybe felszálltunk Frascatiban, hát az olyan lepusztult volt, hogy simán alulmúlta a magyar HÉV-et, ezen még egy csapat fradista sem tudott volna sokat rongálni.
Az autóbuszok is hasonlóak. Büszkék lehetünk a BKV-ra. A római járművekhez képest egyfajta arisztokratikus patina ragyogja be a mi HÉVeinket és buszainkat.
Az első nap Vikivel mászkáltunk, a többieket jobban elcsigázta a hosszú út, ezért addig a siesta nevű sportágban törtek babérokra, mi pedig pörögtünk, nem győztünk betelni Rómával. Itt tényleg nem kell bemenned egy múzeumba. Minden az utcán van az egész történelem. Vannak ilyen típusú városok.
Érdekes a kontraszt Párizzsal. Párizs valahogy olyan kimért és távolságtartó. Elvárja, hogy csodáld. Olyan szabályos. Az emberek is elvárják, hogy beszélj franciául, ha már ideevett a fene. Róma régebbi, mint Párizs és mégis kevésbé viseli gőgösen. Róma annyira ősi, hogy nyugodtan lehet laza is. Nem érzed úgy, hogy idegen vagy. Párizst némán csodálod. Rómát letegezed és barátok lesztek. Gogol azt írta: Róma és Olaszország szülőföldjére Ukrajnára emlékezteti. Ez tőle a létező legnagyobb bók volt. Van is egy befejezetlen regénye, a címe Róma.
Valahogy olyan emberi. Vártuk azt a Fellini és Visconti filmjeiből jól ismert képet, tudod, amikor azokban a kedves kis sikárokban a fejed fölött szárítják a ruhákat. Kiderült, hogy tilos, még a rádióban is bemondták, hogy ne tegyék. Legalább addig ne, amíg a turisták itt vannak. Nem EU-konform. Érted már? Párizst lehet csodálni, de Rómát szeretni is lehet.
Pedig nyelvi akadályok itt is voltak. Tudod én olaszul csak annyit tudok mondani, hogy io voio famma! Kitalálod, ugye, az Amarcordban, amikor a bolond nagybácsi felmászik a fára, emlékszel? Ezt kiáltja panaszos hangon: Nőt akarok!
Egyszóval nem beszéltünk közös nyelvet, de ők kedvesen és lazán vették az akadályt.
Ez az olaszos lazaság talán onnan eredhet, hogy az etruszkok óta már annyi minden változott itt, hogy nem érdemes nagyon idegeskedni, vagy felfuvalkodni. Ismered azt a verset?

Francisco de Quevedo y Villegas:

Róma

Utas, ki az Örök Várost elérted végre,
de Rómában Rómát hiába keresed:
a körfal, nézd, ledőlt már rég és szétesett,
s az Aventinus lett a város síremléke,

romsor a Palatinus, hol a hatalom székelt,
szobrok, medáliák és csarnokok helyett
vesztett csaták nyomát látod, s a meredek
lejtőn tört köveket találsz, nem dicsőséget;

a Tiberis, mely árjával büszkén mosta
Róma márvány lábát sírja szélén ül mostan
s hulló könnye közt búcsúztatóját zengi -

mondjad, Róma, hová lett hírneved, csodás
szépséged? Az ember szétnéz és megérti: semmi
sem maradandó itt, csupán a változás.

(Faludy György fordítása)

Valamikor az 1500-as években írták. Ez jutott az eszembe, ahogy Rómát jártuk. Nem is az a része, hogy "Rómában Rómát hiába keresed" inkább a változás. A régi Róma meg az új olyan szerves egységet alkot, olyan természetesen élnek együtt, hogy az zavarba ejtő.
Ez a természetességük tetszett Gogolnak, ez tetszik nekem is annyira, hogy úgy érzem szívesen élnék Rómában.
Megnéztük a Colosseumot is. Ne keverd a Capitoliummal! A Colosseum kolosszális, a Capitolium pedig kapitális.
A Colosseumtól ágazik egy út, azon balra fordulsz. Roberto azt mondta, ott van Róma második legjobb fagylaltozója. Egy római légionárius áll az ajtóban. Először azt hittük, nem jó helyen járunk, mert a világ legjobb fagylaltozójának tűnt.
Voltak gyümölcsös fagyik, krémesek és egy harmadik csoport, ami finom, de hogy mitől is, arra nem jöttünk rá.
Viki a Colosseumnál fényképezett le, amint éppen gladiátorkodom. Akkor még nem tudtam, hogy most edzek a vatikáni kapuőrökre, akik nem akarnak majd minket diákjeggyel beengedni.
Minden gladiátorságomat rájuk pazaroltam, azóta sem látszik rajtam egy jottányi gladiátorság sem.
No erről majd a vatikáni cikkben.
Miután telítődtünk fagylalttal és a római utcák hangulatával visszatértünk a Colosseumhoz, ott kellett találkozunk a többiekkel. Ez már este volt, addig mászkáltunk és metrókijáratnál beszéltük meg a találkozót a Colosseum felőli oldalon.
Te persze már sejted, hogy ez sem ment olyan egyszerűen, de nem is volt olyan gázos, mint szokott lenni.
Egyszerűen az volt, hogy Victoriával álltunk a megbeszélt kijáratnál, ők hivogattak minket, hol vagyunk, ők meg minket és nem láttuk egymást. Teljesen érthetetlen volt a helyzet. Csak akkor kezdett valami derengeni, amikor Tibi azt mondta:
- Itt vagyunk a kocsi mellett.
A kocsi mellett? De hát itt nem férnek el kocsik!
No, akkor jöttünk rá, hogy egy szinttel lejjebb is van egy colosseumi kijárat, és ők ott állnak a parkolóban. Ha te is a Colosseumnál találkozol a többiekkel - már pedig hol máshol? mindenki ott találkozik - akkor ne felejtsd el, a parkoló a legalsó szinten van.
No, elindultunk keresni valami egységet.
Egy világ omlott össze bennünk, amikor kiderült, hogy tíz körül már alig van nyitva valami.
Rómában.
Nyáron.
Érted te ezt?
Vagy csak mi voltunk bénák?

3.Porszívó, Piedone, sangria-party

Másnap már a többiekkel együtt keltünk útra, kocsival, mint az urak. A Victor Emanuel - emlékműnél kezdtük az utat, amelyet mindenki csak írógépnek becéz. Mellette található a Marcus Aurelius szobor, amelyen a Nostalgia című Tarkovszkij-film főhőse felgyújtja magát.
Onnan átcsaptunk gyalogtúrába. Spanyol lépcső, Trevi kút, Café Greco.
Hú, a Café Greco sikátoros része nagyon tetszett. Tudod, Byron, Goethe, egy csomó híres ember ott üldögélt. És kábé ugyanannyi osont el mellette, mert nem volt egy vasa sem.
Érdekes itt a turista-dömping sem olyan idegesítő. Tényleg van a városoknak egy hangulatuk, amit akaratlanul is átveszel.
Még azon lepődtünk meg - szerintem nem vicc volt - a Pantheon épülete mellé ki volt írva braille-írással is, hogy a vakok is el tudják olvasni:
" Itt látható a Római Pantheon épülete..." stb.
Szép, de értelmetlen ötlet. Bár a jó szándékot feltétlenül el kell ismerni. Először nevettünk rajta, aztán lassan elgondolkodtam, miért van az, hogy nálunk viszont még az értelmes jó szándék sincs meg és pl. a középülteket is alig tudják megközelíteni a vakok. Akkor már inkább egy kis túlzás, ha az irány jó!
A legszebb kép feltétlenül a Palatinus-dombról készült, ajánlom háttérnek a számítógépedre. Hogy az azt követő képnek miért van ilyen furcsa címe, hogy porszívó?
Nos ez is a Palatinus-dombnál volt, csak a túloldalon...Amíg hátráltam, hogy lefényképezzem a Vikit, és közben felváltva gyönyörködtem benne és a Palatinus-dombban, hát nem hanyatt esek egy ottfeledett porszívóban?
Ezért van egy kicsit alulról fényképezve, ezért porszívó a címe. "Az olaszok született esztéták" - írta az útikönyv. Hát ez nem ezt nem volt jó ölet otthagyni, kedves olaszok, de mi így szeretünk benneteket a száradó ruhákkal meg az ottfeledett porszívókkal együtt.
A Piazzákról szinte automatikusan csatlakoztunk át a pizzákra. A pizzás képről annyit, hogy egy jóféle ócsó helyen ettük a külvárosban, olyan hangulatú környék... Tudod, ahol a Piedone-filmekben a rosszfiúk kötik az üzleteket. Az olasz pizza vékony, kicsit ostya-szerű, nekem a tömör, paradicsomos, magyaros jobban bejön. Utána sétálgattunk a környéken és, nem fogod elhinni, kezdtek olyan házak lenni, mint Budapesten. Nemcsak mint Budapesten, de tökre, mint a Keleti és a Felvonulási tér között. Kár, hogy nem emlékszem pontosan hogy hívták azt az utcát. Öregem! Majdnem felszálltunk a harmincasra!
Azután pedig, mikor hazaértünk, Drew kedvenc sportja a Sangria-party következett, mely után hanyatló Rómának éreztük magunkat, hogy a költővel szóljak.