Krakkói levél

1. I sto

Kedves húgocskám, hogy vagy? Nemrég eszembe jutottál, majd ebből ki fog derülni miért.
Ha még ugyanott dolgozol, biztos hallottad a legújabb fejleményeket. Egyik kolléganőnkkel találkoztam egy Kultiplexes goán, a nevét sajnos elfelejtettem. Meg éppen be voltam indulva, rezgett a fejem, mint tourdefrance-osnak a macskakövön. Az megvan?
Szóval biztos hallottál már a népek barátsága terén elért legújabb eredményeimről. Idén nyáron több külföldivel ismerkedtem meg itt, Budapesten, mint akkoriban Moszkvában. Hallottál már az én kis japán barátnőmről, Mamiról?
Nagyon aranyos?
Őt kísérgettem Budapesten meg Szentendrén. A kisföldalattin ismerkedtünk meg. Leszólítódott. Általam.
Szereti ő is a Joy Divisiont, Misima Jukiot, meg Akutagawát. Meghívott magukhoz Kóbéba.
Tök sok szép helyet fedeztünk fel együtt. Például a Bazilika. Láttad már? Még egy szép tér is van mögötte. Tökre, mint Rómában. Mikor együtt voltunk egy kicsit én is átmentem turistába.
Érdekes szó ez a turista. Általában minden ista, megfigyelted már? Valamilyen eszme, vagy áramlat hívét jelenti, ugyanakkor az is benne van, hogy az illető nem beleszületett, hanem tudatosan választotta és látványosan képviseli is (pl. kommunista, fasiszta, anarchista).
Lehet, hogy az előbb pont a legsúlyosabb istákat választottam ki (Ista a vérzivatarban), de ugyanakkor, valahol mégiscsak hiányoznak korunkból ezek a lelkes, idealista isták, akik újat hoznak, akik bevállalják, a szürrealisták, pacifisták, humanisták, akik odaadják az életüket valamiért.
No igen ez a Generation P. Gondolj bele, abból a könyvből is hiányoztak mindenféle isták, talán ez így kétszer szerepelt, az elején abban a szóban, hogy kommunista, és a végén, abban, hogy Istar.
I sto?
Ne znaju. Biztos ez is jelent valamit.
Látod megint elkalandozok, pedig most jön az egyik, ami miatt elkezdtem Neked írni ezt a decentrista, rapszodista levelet: én is ista lettem, csatlakoztam azon kevés ista egyikéhez, amely még az ezredfordulóra megmaradt.
Azért ne ijedj meg, egyszerű biciklista lettem.
Ha belegondolsz, ennek is megvan a maga tömegbázisa, szellemi háttere, ez is feltételez egy életformát, egy szubkultúrát, gondolok itt a hajtáspajtásosokra, a bringás fesztiválokra, stb.
Ez a történet tehát annak annak a története is, hogyan tanultam meg biciklizni egy távol-keleti lány bringáján, meg a Wawrzychek-brothers és Agneszka története is, no meg persze Krakkóé és a vészteli Visztuláé.
Úgy tűnik, mintha beszéltél volna egyszer egy krakkói útról, amit a barátaiddal tervezel. If You need more details pleas write me. Rögtön indulunk. Hadirendbe állítom a gondolataimat, fél lábam már a pedálon és…

2. Dwa bratanki

Az egyik megértéséhez szükség van a másikra. De annak is van egy előzménye. Az események végtelen láncolata átível korokon és országokon. Ha követni akarnám ezt a láncot, el kéne mondanom az egész életemet, sőt még másokét is, és te végtelenül hosszú választ kapnál arra a kérdésre, hogy voltaképpen ki is az a dwa bratanki. Valahol meg kell szabni a történet határait, körbevágni kisollóval és az egyik ilyen pont Moszkva lesz, ulica Akagyemika Volgina, hatos szám.
Általában innen ismerem a lengyel barátaimat, a Puskin intézetből, ahol részképzésen voltam. A legnagyobb ivászatok és bulizások, a tusowkák, a negyediken voltak, ahol nagyrészt magyarok és lengyelek laktak, dwa bratanki, ilo sabli ilo skankli, remélem helyesen írtam le. Egy héten belül ez lett a bulizások színhelye, jöttek más emeletekről, csehek, szlovákok, románok, bolgárok, szerbek, hoztak sört, vodkát, magnót, szárított halat, szóval rendesen megteremtettük a negyedik emelet image-ét.
Két Agneszkával ismerkedtem itt meg, az egyiket elneveztem kicsi, népies Agneszkának, a másikat meg nagy urbánusnak. A kicsi, népies, olyan pirospozsgás, ugribugri lány volt, megláttad és nevetned kellett. Volt benne valami nagyon vicces és szívderítő.
Szóval a barátság megmaradt és rendszeresen emileztünk egymásnak, egyszer már volt úgy, hogy megyünk Krakkóba, csak végül a többiek elbénázták.
Szóval most nyáron úgy volt, hogy egy jazz-zenekarral megyek a Krímbe, tolmácsolok és koncerteket szervezek. Úgy nézett, ki, hogy ezen a nyáron nem sikerül összeszervezni, amikor kaptam levelet Agneszkától, amelyben meghívott, tartsak velük egy biciklitúrára az Adriatyikába.
Nos az ötlet jó, de nem tudok biciklizni. Stasiu, Maras, meg egy polinéz leány jönnek még. A közös nyelv valószínűleg az angol lesz.
A terv úgy hangzott, hogy a polinéz lány még korábban idejön Budapestre pár napra, felhív mobilon, megtanít biciklizni, azután visszamegy Krakkóba és onnan együtt jönnek vissza később. Lehet, hogy hoz nekem bicajt is Krakkóból, ott ócsó.
A terv nagyon tetszett, úgyhogy elnapoltam a másikat, az úgyis olyan bizonytalannak látszott. Én meg már olyan régen terveztem, hogy elmegyek Krakkóba és ütközök Agneszkával.
Agneszka átadta a mobilszámomat meg az emil-címemet a keleti csajszinak, hogy majd felhív, ha itt lesz, nekem meg küldött egy képet róla, hogy felismerjem, ha találkozunk. Kedves, aranyos indonéz feje volt.
Később kiderült, hogy már volt itt, pont azokban a napokban, amikor Saito sannal mászkáltunk ide-oda, és nem tudott felhívni. (Fura, hogy a mobilom Lengyelországban egyáltalán nem működött, se küldeni, se fogadni nem tudott SMS-t, Srí Lankán meg tök simán működött minden. Várom a megfejtéseket.)
Bevallom, többször felmerült bennem, hátha ez valami ugratás, a terv is állandóan változott, szóval nem tűnt túl biztosnak az egész, amíg egy nap este tízkor felhívott pánye Ágnyeska, hogy a brothers és Koreena másnap reggel jönnek. A keletibe kell jönniük kilencre. Én nem tudok jönni, mondta Agneszka, mert elhelyezkedtem egy cégnél, állandó bejelentett munkahely, ritka kincs, de a többiek meg fognak ismerni, látták a képeidet a homepagen.
Az ügy komoly volt, még kilenc körül hívott Agneszka, hogy leszállították őket a vonatról, a bringák miatt,úgyhogy késni fognak. (Csak Agneszka tudott engem felhívni, a többiek mobilja az írta ki, hogy nincs ilyen szám. Szóval ők felhívták Agneszkát, ő meg engem.)
A késés nem volt gond, addig beszélgettem norvég meg amerikai csajokkal, nagyon bírom a pályaudvarok multikulti hangulatát. Egy olyan félóra múlva beálltam a nagy hirdetőtábla elé, hogy megismerjenek.
Végül megjöttek. A két zordul norvég fejű Wawrzyczek és Koreena.
A bicikli jócskán megnehezítette a közlekedést, ha nem lettek volna külföldiek, nem engednek minket felszállni a buszra. Így is csak a másodikra sikerült, rajtaütés-szerűen. Tudod egy kerékpárral is nehéz felszállni a buszra, hárommal meg egyenesen merénylet. Kiderült, hogy Koreena nem polinéz Ausztriából, hanem Fülöp-szigeteki, Ausztráliából. Jól láttam én, hogy indonesian-some. Nálunk aludtak, űgyhogy elsőnek is hazamentünk lepakolni a cuccokat.
Szóval eljöttek hozzánk, lepakolták a cuccokat nálunk, aztán kávéztunk, teáztunk a kertünkben, megbeszéltük a terveket.
A vékonyabbik és idősebb fivér, Stasiu volt a főnök, ő dolgozta ki a terveket, az egész az ő ötlete volt, kurva jól beszélt angolul, ugyanakkor, szűkszavúbb, visszahúzódóbb volt, mint az öccse, Marek. Egyébként ő filozófia szakos, az az egyik legerősebb szak a krakkói egyetemen. Marek inkább a vadabb, bulizósabb, temperamentumosabb.
Stasiu már akkor mondta, hogy másnap feltétlenül el kell kezdenem biciklizni tanulni. Learn how to ride a bike. It’s a lifestyle. That is the real freedom. Idézett a Szerelmes biciklistákból, a Zen meg a motorkerékpár-ápolás művészetéből, meg minden efféléből, ami a témába vág.
Kis lazítás, aztán elindultunk a Gellért-hegyre, azt hiszem az egy ilyen nevezetessége szép fővárosunknak.
Szokás szerint előjött belőlem az idegenvezető, valahogy mindig jobban beszélek angolul, ha mesélni kell, mondjuk a Gellért-hegyről, vagy a Budai várról, vagy ilyenek. Szóval lenyomtam a Szt. Gellért-sztorit, elvittem őket a szikla-templomba, nagyon tetszett nekik. Kiderült, hogy az is egy lengyel hely Budapesten, az oltár és a Szűz Mária ikon a lengyel nép ajándéka volt, valamikor a középkorban. Még a lengyel címermadár is ott figyelt középen.
Megnéztük a szabadságszobrot, elmondtam nekik a szobor bizarr és meghökkentő történetét, azután meg lefeküdtünk a zöld fűbe, a Gellért-hegy oldalába sziesztázni. Ez egyébként tipikusan lengyel sajátosság. Tudnak csak úgy semmit tenni, lazítani, megpihenni, ezért aztán nyugodtabbak nálunk. Tetszett nekik a kilátás, azt mondták, hihetetlenül nagy város Budapest. Pedig Stasiu élt már Skóciában, Angliában, mindenfele a világban.
Azután megkérdezték, mi legyen a továbbiakban. The day of friendship and wine az elég jól hangzik. Elindultunk a tokajiba, ami egy elég jól ismert név náluk is. Nagyon bejött nekik, utána még elkortyolgattunk egy igényes késői szüretelésűt a Margit-islanden.
Este, amikor hazaértünk, anyukám rakott krumplival várt minket és kiderült, ők azt egyáltalán nem ismerik, de az is bejött nekik. Gondoltad volna, hogy a rakott krumpli egy tipikus hungaricum?
Másnap reggel pedig felkeltünk, megteáztunk, kávéztunk meg minden és elindultunk a Tescóba reggelit venni.
Én pedig a Koreena bringáján kezdtem el tanulni a Tescó előtt. Nehezebb volt a biciklije, mint az, amit vettem, ilyen olcsó lengyel csoda volt, jó alacsonyan volt az ülés, az oldalán pedig ott virított a matrica, jegyezzük meg, még szóba kerül:
Krakow mjasto rowerow.
Vagyis Krakkó a biciklisták városa. Többek között ezzel is motivált engem Stanislaw, hogy ott is sokkal könnyebb, egyszerűbb és olcsóbb rowerral menni.
Szóval ott kezdtem a Tescónál, a füvön, tudod, ahol a kikarózott facsemeték vannak. Igaz hogy ott egy kicsit nehezebb tekerni, de legalább puhára esek és ez is szempont. Azután Margit-sziget.
Koreena felült Stasiuhoz a csomagtartóra, én meg az ő bringájával mentem. Végig az egész szigeten. Nagyon élveztem.
Később ők elmentek török-fürdőbe, mondták, hogy olyan két-három óra múlva visszajönnek, addig kikölcsönöztem egy biciklit, és gyakoroltam.
Hú, ha tudnád mennyire bejött!
Csak úgy suhansz!
Még fel is hívtalak mobilon, hogy elújságoljam, Mayácska, bringa-flashem van! Sajnos nem vetted fel, úgyhogy erről lemaradtál.
A nagyobbik hátizsák volt a hátamon, úgyhogy jó sokat estem, tömve volt cuccokkal, angol szótárral, etc.
Utána lementünk a Kultiba megünnepelni a jól sikerült napot.
Másnap reggel ők eltűztek az Adriatyikába, én nem tartottam velük, mert egyrészt nincs bringám, csak lassítottam volna őket, meg ha tudom is tartani a tempót, biztos nem érzem magam jól közben.
Szombat délelőtt pedig elmentem Catullus cimborámmal venni egy olyan bringát, ami hosszú távon jó, inkább erre költöttem a Horvátországra szánt pénzt. Olimpia. Meg aztán ott már voltam, Krakkó sokkal jobban érdekelt.
A többiek már megcsodálhatták, a metróállomás, meg az iroda környékén tekerek el, arra rövidebb.
Napokig tekertem. Eleinte nem tudtam tartani az egyensúlyt, mert Koreena Leoncio kisasszony nehéz bicajához szoktam, itt meg a legkisebb mozdulatra már befordulok.
Mondom, olyan érzés, mint a repülés. Először annyira bejött, hogy hetesben száguldoztam az utcákon és még alig tudtam kikerülni valami autót. Akkora seb lett a kezemen, amekkora ráfér.
A fájdalom, a vér íze a számban. Van ebben valami vadállatian tiszta érzés, olyan, mint a részegség fordítottja. Egy tudatállapot. Az éberség. Élesedik a hallásod, a látásod. Figyelsz az egyensúlyodra, és arra, hogy éppen melyik irányba billensz. Újra és újra elveszíted és megtalálod az egyensúlyt, míg utad végére érsz.

3. Krakus

Így történt, hogy én nem mentem velük, hanem átadtam magam a budapesti biciklizés mámorának, Adria helyett utcák sűrűjében lubickoltam. Kitapasztaltam hogy jutok el a Nyugatiig, Keletiig, Déliig, ilyenek. Tényleg, te hogy jársz be? Ugye azt a bicikliutat használod, ami a ligeten át vezet?
Szóval egy hétig tekertem, aztán megjött Agneszka válasza, hogy mehetek, megadta a címét is, meg minden, sőt még azt is írta, hogy ha megírom, mikor érkezem, várni fognak a krakkói főpályaudvaron. Telepakoltam a hátizsákomat a legnélkülözhetetlenebb cuccokkal, plusz a szokásos hungaricumok, amiket ajándékba szoktak vinni (tokaji bor, VHK-kazetta) és még aznap illaberek nádakerek. Általában minden este hétkor megy a Krakovia a Keletiből.
Namost ennek az első három kocsijába érdemes szállni, az megy tovább, a többit Miskolcon hagyjuk. Ott egy kicsit várakozunk, mert új, szlovák mozdonyt kapunk, meg egy csomó vagont Romániából telve Lengyelország iránt érdeklődő emberekkel.
Do not forget: the first three wagoon!
Két rokonszenves lengyel lánnyal utaztam együtt Krakkóig, velük már a pályaudvaron megismerkedtem. Látszott rajtuk, hogy totál tanácstalanok. Nem csoda. Még nekem is nehéz volt megtalálnom a nemzetközi információt, pedig én anyanyelvemen élvezhettem a feliratokat, és mivel itt születtem, valamelyest már sikerült kiismernem ennek a kicsiny, ám csavaros eszű népnek a gondolkodásmódját. Mily sivár is lenne ez a pályaudvar ha az észszerűség és hideg ráció fonna be itt mindent! Logika! Kiszámíthatóság! Semmi szerepe a szerencsének, a képzelőerőnek, a véletlennek! Pfuj!
Először megpróbáltam ékes orosz nyelven kommunikálni a lányokkal, végül maradtunk az éktelen angolnál.
Ők nem krakkóiak voltak, csak utaztak vissza valahonnan a Balkánról, az egyikük Poznanyba, a másikuk pedig egy kimondhatatlan nevű helyre, amelynek a nevét már a következő másodpercben elfelejted.
Többször is kudarcba fulladt az a kísérletük, hogy joghurtot egyenek a vonaton. Kudarc alatt azt értem, hogy noha sikerült enniük a joghurtból, de mindent összefröcsköltek vele.
Citromos volt.
Meg bogár-fóbiájuk volt, sikítva felugrottak, ha megláttak egy nagyobb csótányt, cserebogarat vagy ilyesmit. Szerintem izomlázuk lett, mire Krakkóba értünk.
Tök jól elbeszélgettünk mindenről, bár nem voltunk azonos lelkiállapotban, részükről a hazautazás enerváltsága, részemről a kezdeti felspannolt hangulat. Megtanítottak több hasznos lengyel kifejezésre is pl: koham chę ( nazális e ) azt jelenti, szeretlek, z bechky pivo azt jelenti, csapolt sör, az az érzésem, ez utóbbit gyakrabban fogod használni. Nem mindenki olyan, mint én, aki igyekszik a kettő között egyfajta egyensúlyt és harmóniát teremteni.
Kék hajnalban ébredtem fel impresszionista ködök úsztak Lengyelország felett. Kék köd, kék szántóföld, kék, lengyel falu. Lassan méltósággal, szinte hangtalanul gördült át a vonatunk ezen az álmon. Ébredj fel te is, ne hagyd ki!
Ujjongó reggeli napsütésben érsz majd Krakkóba, fáj mindenedet, de vigasztal a Visztula hídjáról eléd táruló látvány.
Maras már egy órája várt a pályaudvaron, mivel ő is úgy tudta - rosszul - hogy ötre jön a vonat, holott öt ötvenre, vagyis hatra. Később megtudtam, hogy ez itt nem gond. A lengyelek nem a pontosság mintaképei, ha félórát késel, még észre sem veszik, hogy várakoznak. Remekül be tudnak rendezkedni mindenhol és remekül el tudják tölteni az időt. Például átadják magukat az imént már említett szemlélődésnek.
Reggeli Krakkó, mesebeli város. Macskaköves utcák, középkori templomok, óváros, a régi városkapu a barbakán. Milyen kicsi ez a Krakkó és az óváros, a Stare Miasto még kisebb. A harmadik napon már elő se vettem a térképet és én igazítottam el a turistákat is.
Maras szokás szerint bringával volt (miasto rowerow) mesélte, hogy totál le van rohadva, csak tegnap ért Krakkóba. A többieknek még maradt pénzük, a terv szerint mentek tovább Rómába és Edinburghba, ő meg megvette a vonatjegye addig amíg tudta (Szlovákia) és onnan két napig tekert. Közben szívott ezerrel.
Jól tettem, hogy nem mentem az Adriatyikába. Akkor én is eltapsoltam volna mindent pénzt és nem láthattam volna Krakkót.
Pont akkor nyitottak ki a pékségek, mintegy a tiszteletünkre, amikor az ulica Krakowkához értünk. Leültünk reggelizni a Visztula partjára (why not? - ez egyébként Maras szava járása), aztán felhívta Agneszkát: itt vagyunk a Visztula (Visła) partján, vettünk epres fánkokat, gyere. (Editors note: ł ezt vének kell ejteni.) Végül mi mentünk át, Agneszka pedig a túlparton ugrándozott és integetett. Ő a túlparton lakott a trzsenácataja dzselnyicában vagyis a tizenharmadik kerületben.
Agneszkát Moszkvában láttam utoljára. Most más volt, mint akkor. Talán mert nemrég kelt fel, talán mert a Volginán állandó buli volt, most pedig az van, amit röviden és humortalanul úgy szoktak hívni: az igazi élet. Korán kelés, sok munka, számlák, hétköznapi gondok. Jó lett volna ottmaradni, de hát… A Volgina csak tűnékeny illúzió. Az élet nem erről szól. Ahogy a költő mondja:

Szeretetet a föld minden szülötte kap -
de munka és
kereset
meg más között
múlik a nap…


Ráadásul most a sok munka mellett még lakásfelújítás is van. Agneszka kilenctől dolgozik, úgyhogy volt még annyi idő, hogy elkísérjen minket oda, ahol lakik, utána már rohant is munkába. Ötkor találkozunk a Głowny rynek-en (gondolj a galambokra Krakkó főterén).
Útközben elmondta, hogy a tizenhárom ker itt is a legsötétebb környék, itt mindenki bűnöző meg alkoholista. Hát, lehet abban valami, hogy szerencsétlen szám. Legalábbis Agneszkának nem jött be. Rafau mesélte neki, hogy már az ő házát is kinézték, alig tudta lebeszélni őket Agneszkáról, ezért ott kell maradnunk Maras-szal, amíg megjön a szerelő. Ha elmegy otthonról, akkor is mindig bekapcsolva hagyja a rádiót vagy a magnót vagy valamit.
Ulica Jozefinska.Trzenacataja dzelnica.
Egészen más, mint a túlpart, ahol szép parkok, templomok, touristical attractions. Az egyik parton tisztul a, a másikon pusztul a. Közöttük a Visztula. Ha nem lenne, még egymásnak ugranának.
A lakás pont úgy nézett ki, mintha Agneszka anarchista lakberendezőt hívott volna. Minden egymás hegyén-hátán, a szobában hálózsák, biciklik, meg egy jócskán megbontott közfal.
A konyha és a fürdőszoba fala rózsaszín, nagy fekete pókok, legyek és egyéb rovarok vannak ráfestve, hogy hívják azt, amelyiknek olyan nagy szeme van? Na mindegy. Meg volt egy rendkívül szemléletes tollrajz is, ezt az alkalmazott művészetekhez sorolnám. A képen egy macska - Agneszka macskája - látható félig belemászva a vécécsészébe és pirossal áthúzva. Agneszkát új oldaláról ismertem meg.
Feküdtünk a padlón Maras-szal, relaxáltunk, VHK-t hallgattunk és vártuk, hogy megjöjjön a szerelő. A VHK belopta magát Maras szívébe.
Amikor pedig pár óra múlva megjött a szerelő, bringára pattantunk - én Stasiu ottmaradt biciklijére - és az úton át, a hídon át, a téren át egyenest Krakkó szívébe. A Planty-t ismered? Olyan liget-féle a város közepén. Kör alakú liget. A Plantytól oda lehet találni mindenhova, és meleg nyári napokon olyan jólesik átsiklani rajta. (I am a passanger, I ride, ride, ride…)
A régi Krakkó-térképemen volt egy utca, ami biztos tetszett volna Neked. Ulica 1 Maja. Elképzeltelek téged, mint Első Maja királynőt, akiről még utcát is neveztek el. Sajnos ez csak egy Május elseje útja, ma már másképp hívják, a Planty külső részén ment végig, szerintem ott, ahol az egyetem van. Nem tudom így elmagyarázni, ha ott lennék, meg tudnám mutatni.
Bejártuk a Stare Miasto-t, majd elmentünk ebédelni egy Mlechny barba.
Figyelem, tipikus lengyel dolog! Itt lehet olcsón, lengyel kaját enni, és tényleg nem rossz. Ajánlom figyelmedbe. Van egy remek ott Fisher pubbal szemben, az óvárosban…
Szóval a Mlechny bar azt jelenti. Tejbár. Mivel Krakkó hatszázezer lakosából legalább százezer az egyetemista, az állam olyan harminc százalékban támogatja az ilyen olcsó kifőzde-szerű helyeket, hogy garantáltan alacsonyan tartsák az árakat. Nemcsak diákok ebédelnek itt, hanem a szegényebb emberek, akik nem akarnak gázra, villanyra, fűszerekre, serpenyőkre, egyéb ilyesmikre költeni, inkább járnak a mlechny bar-ba. Vannak családok is, akik rendszeresen itt ebédelnek. Sajátos árnyalata a lengyel életformának. Azért is volt furcsa nekem ez, mert úgy alapjáraton Krakkó, a Stare Miasto legalább olyan patinás, mint Graz.
Újabb téma, lengyel konyha.
Nagyon kíváncsi voltam a lengyel ételekre.
Két probléma lehet azzal, mikor más népek ételeit megkóstolod. Vagy teljesen olyanok, mint a magyar kaják, vagy ez a nemzetközi izé, szóval nincs benne semmi érdekes, vagy pedig annyira egzotikus és újszerű, hogy gyakorlatilag ehetetlen és gyomorforgató.
A klasszikus lengyel konyhában mind a kettő előfordul..
Az elsőre jó példa az úgynevezett kotlet schabowy vagyis a bécsi szelet. Valljuk be nem az a műfaj, ahol az alkotó képzelet szárnyakat bonthat.
A másodikhoz, vagyis a túlságosan egzotikushoz engedj meg egy kis lírai kitérőt, természetesen a forrás megjelölésével:

Az idős hölgyek reggel megkávéztak korán
Most újabb italt kaptak az étkezés során
Tejföllel fehérített, gőzölgő, forró sört,
Melynek színén a túró úszó csomókba tört.

Adam Mickiewicz: Pan Tadeusz

(Sebők Éva fordítása)

Aga és Maras is azt mondták, hogy padlót fognának egy ilyen tradicionális lengyel reggelitől. Különben az egyik drága lengyel étteremben lehet kapni ezeket a forró sörleveseket, olyan 12 zlotytól fölfele van az áruk.
Jómagam a lengyel borscsot próbáltam ki, van belőle vörös és fehér.
Nos, a borscs náluk egyfajta zöldségleves, nem is hasonlít arra a hagyományos orosz ételre, amely számomra szinte egyéolvadt Ambrus Kati nevével (ő csinálja a legjobb borscsot Magyarországon). Márcsak azért sem, mert az orosz borscs egyik alapanyaga a marhahúsleves, amit fél napig kell főzni. Az orosz borscs nem is igazán leves-szerű, annyira sűrű. Marhahús, káposzta cékla, kevés lé és sok-sok íz. A lengyel borscs ezzel szemben egy híg, rózsaszín leves, legalábbis a fehér, amilyet én ettem. Egészen finomra darált cékla van benne és bab meg egyéb zöldségek. Azért fehér mert tejszínes, a lengyelek bolondolnak a tejszínért.
A másik, ami hagyományos lengyel falusi étel, a bigosz (ugye tudod már, hogy az s + z az a lengyelben s?) A bigosz az, amit mindenhol lehet kapni, turistaházakban, utcai hotdogos bódéban, szóval mindenhol. Kicsit a székelyi káposztára hasonlít, füstölthús-darabokkal. Maras szerint, amit itt adnak, az nem az igazi bigosz. Az igazi bigoszt náluk csinálják otthon. Az igazi bigosz marha és disznóhússal savanyú káposztával és rengeteg fűszerrel készül falun óriási üstökben. Igazi téli kaja. Naponta csak egy-két órát főzik, így megy ez három hétig, mikorra is összeérnek a ízek. Aztán kiteszik a fagyra és egész télen lehet belőle szedni. Kedves szokás, hogy minden egyes alkalommal fél liter Egri Bikavérrel kell felmelegíteni.
Van még a sörben főtt hal és az édesen felszolgált ponty, amiket nem próbáltam, majd legközelebb.
Még praktik infó, hogy a sör az ukrán kávéházban a legolcsóbb, (ukrainska kaviarna). Nem nagyon lehet közterületen inni, de minden tele van kávéházakkal, pubokkal, sörözőkkel (pivovar), klubokkal. Ha Krakkóban vagy minden estét valami ilyen helyen töltesz élénk beszélgetésben.
Ezt tettük mi is, miután megvártuk Agneszkát Krakkó főterén. Ott látható a posztókereskedők háza a Sukienniece, amely immáron hétszáz éve Krakkó központja. A másik híres épület, amely alapján mindig be tudod tájolni magadat, a Mária-templom.
Kifejezetten jól áll neki a két egyenlőtlen torony. Úgy látszik minden nagy toronyhoz valami véres, tragikus történet kapcsolódik (Bábel, az ikrek halála, a prágai óratorony). A jobb oldali torony építője azt akarta, hogy felülmúlhatatlan legyen a műve, ezért megölte a testvérét, hogy az ne fejezhesse be a saját tornyát.
A másik legenda, ami a Ko¶ciól Mariackihoz kapcsolódik, tudod-e miért állnak ott a turisták, és miért hangzik fel harsonaszó (hejnal) minden órában a toronyban? Mert minden órában megszólal a harsona, majd hirtelen megszakad. Az 1241-es tatár betörés idején a kürtös jelzett, és egy tatár nyílvessző eltalálta a torkát. Hát ennek az emlékére. A hejnal különben a magyarból jön, eleinte a hajnalt jelző kürtszó volt, később minden kürtszó. Annak idején egyébként Krakkó egész lakossága a Mariacki-templomban rejtőzött el a tatárok elől.
A templom mellett gyakran egy fehérre festett arcú bohócszerű alak áll, szörnyen csúnya, és ilyen vicces pantomin-szerű izéket mutat, ilyen improvizatív nemtommit.
Van még lengyel népi együttes, bohóc, sárkány, halál kaszával. Minden, ami kell a jó hangulathoz. Egyébként a Głowny rynekről nyílik az ulica Szczepanska , a híres-neves Wyspianski-múzeum. Ha nem ismered őt, ismerd meg. Az egyik legnagyobb drámaírónak tartják, (a „Menyegző” a világ egyik legjobb drámai műve), a legnagyobb lengyel szimbolista költőnek és szecessziós festőnek. Tudod ezek nehéz fogalmak, a németeknél jugend still, az osztrákoknál szecesszió, itt úgy hívták: a Fiatal Lengyelország. Van egy ferencesrendi templom is a Stare Miastoban, amelyet Wyspianski festett ki. Ez volt az utolsó képzőművészeti munkája, haláláig dolgozott rajta. Marta mutatta meg nekem, akiről még szó lesz. Azt mondta, azért szereti, mert egyáltalán nem templomszerű. It’s a psychedelic church, can you feel it?
Látnod kell.
Ajánlom még a Wawelt, a lengyel királyi várat. Az ulica Grodzka vagy a Kanonicza vezet oda, vagy pedig ha bringával vagy, egyszerűen menj körbe a Plantyn és ott lesz. Négysávos bicikliút van a vár körül. Miasto rowerow! Vagy pedig menj csak a Visztula partján, akkor is odaérsz, csak másik oldalról. Nem lehet eltéveszteni.
Ha a reneszánsz részeit látod a várnak, gondolj arra, hogy ilyen volt a Budai vár. Mátyás király udvari építészei építették a Wawelt is.
Valami jegyeket kéne venni állítólag, de ők se nagyon hisznek benne. Én orosz turista-csoportokhoz csapódtam, így jártam be a kápolnát, a katakombákat, ott nyugszik Jozef Wysocky, Miczkiewicz, egy csomó híres lengyel. Gondolom te a németvagy angol csoportot választod inkább.
Megismerkedtem egy tök jó fej, vagány ukrán idegenvezető csajjal, Annának hívják. Hihetetlen temperamentummal, lelkesedéssel, és tökéletes oroszsággal mesélt. Ennyire szívből mesélni csak oroszok tudnak (vagy ukránok). Valóságos színészi teljesítmény volt. El voltam ragadtatva tőle. Mondtam is neki, hogy ő egy élmény, és ha jön Budapestre, nagyon szívesen leszek az idegenvezetője. Szóval van egy krakkói - kijevi címem is. Bárcsak tudnál oroszul és hallhatnád őt!
Tőle tudom pl. honnan ered Krakkó neve és miért hívják a szomszéd utcát ulica Krakusának. Röviden az a sztori, hogy Krakus egy király volt, aki legyőzte a sárkányt és elfoglalta a sárkány palotáját (Wawel) meg persze megmentette a királylányt. Így született meg Krakkó, a város amely sokáig Lengyelország fővárosa volt, sőt volt idő, amikor egész Lengyelországból csak Krakkó volt független.
Szóval a három legjellemzőbb dolog: a sárkány, a vodka és a bicikli. Ha tipikus krakkói ajándékot akarsz hazavinni, vegyél egy bevodkázott bicikliző sárkányt.

4. Kinga és az underground

Említettem már, hogy Stasiunak némileg …hmm…underground biciklije volt. Hát ha nem is volt, de legalábbis azzá vált ez után az út után. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a váltó el volt törve és meg volt celluxozva, de attól még használhatatlan volt. Rohadt nehéz volt hajtani, asszem hármasban törhetett el. A fék pedig…nos a féknek két funkciója van: a jármű lassítása és megállítása. Ebből ez a fék a lassítást tudta. Ennyit tudott tenni az ügy érdekében. Emlékszem rossz ómennek tartottam, hogy a fék úgy van angolul, hogy break, vagyis összetörni.
Ezeket csak azért mondom el, hogy tudd értékelni az általam véghezvitt hőstettet, miszerint is Maras-szal letekertünk Wieliczkába, kába voltam, mire megérkeztünk, az út tizenkét kilométer, fél óra-háromnegyed alatt megvan, mondta Marek, de a terepviszonyok, az útjavítás, a forgalom, stb. miatt ez több, mint két órába telt.
Ilyen lehet egy túlélőtábor.
Ráadásul az előző napokban tanultam meg rendesen kanyarodni, úgy értem kis helyen U-turnöket, meg ilyenek. És az a nagy Galaxy márkanevű hátizsákom, tudod, na az se könnyített a dolgon. Atlasznak szar lehetett. Át tudtam érezni.
Még Krakkóban nekem jött egy autós, amikor zöldet kaptunk úgy látszik nem indultam elég gyorsan, vagy egyszerűen csak egy nem idevalósi vadbarom volt. Utána rátértünk egy bicikliútra, szép illedelmesen, de a városhatár hoz közeledve ez az út hirtelen elcrossosodott, ráadásul emelkedni is kezdett. Azt még nem mondtam, hogy sajnos a kerék az teljesen az aszfaltra volt kitalálva, és volt olyan rész, ahol egyszerűen besüppedtem a homokba, meg volt olyan, ahol összevissza ugrált és billegett a bringa, szóval néhány óra alatt megismerhettem az összes nehézséget, ami egy Balkán-túrán várhat rám.
A képen én vagyok látható, amikor a sztrádán állunk a felüljáró tetején és éppen megvitatjuk, hogy most akkor merre is tovább. Abban legalább az jó volt, hogy lefele lehetett gurulni, és a hátizsákkal, képzelheted hogy begyorsultam.
Végül beértünk Wieliczkába. Maras vett jégkrémeket és még elmentünk meglátogatni az egyik haverináját (a változatosság kedvéért Agneszka). Elbeszélgettünk, kipihentük az út fáradalmait, megittunk vagy fél liter kávét, és innen már flaszteren mentünk Kopalnia soli-ba vagyis a sóbányába.
Örüljél, ideírom a füzetből, hogy mikor van nyitva. Tehát: 04.01 - 10.31-ig 7.30 - 19.30-ig. 11.02 - 03.31-ig 8 - 16 óráig. Ünnepnapokon zárva. A turista részleg - úgy látom - ulica Danilowicza 10. A földalatti rehabilitációs és gyógykezelési központ pedig: Wieliczka, Park Kingi 6.
Ez volt a reklám helye.
A turista-jegy nagyon drága, ezért Maras a lengyel nyelvű idegenveztést választotta. Még ő se látta a bányát, legfeljebb tanult róla történelem órán. Meg földrajz. Tudod itt kábé ezer éve bányásszák-mossák a sót, az egész lengyel történelmen végigvonulhatsz itt. A turistaútvonal csak 3 százaléka az egésznek, de így is 250 km-t mész a föld alatt, az utolsó szint 327 méter mélyen van.
A bányászat, illetve az aknás kitermelés a XII. században kezdődött, amikor szemérmes Boleszláv feleségül vette a magyar IV. Béla lányát, Árpádházi Boldog (azóta Szent) Kingát. Kinga Magyarországról hívott ide bányászokat, akik megkezdték a korszerű kitermelést. Csákányokkal hasították olyan méteres - szállítható - tömbökké a sót, ezek voltak a sóbálványok.
Wieliczka hamarosan bányászfaluvá nőtte ki magát és egész külön kis világ lett, saját hiedelmeik, törvényeik, hagyományaik, ünnepeik voltak. Például utunk elején a Janowice-kamrában látható szobrot - ahogyan a többit is - bányászok készítették, sóból. Az évszázadok alatt itt nemcsak tárnák épültek, de raktárak, étterem, templomok, minden, ami kell. Egész kis földalatti város lett. És a bányászok között nem csak építészek voltak, és zenészek, de volt egy réteg, amely szobrok, domborművek készítésére szakosodott.
A Janowice-kamrában (Komora Janowice) látható szobor azt a pillanatot ábrázolja, amikor Kingának gyűrűt nyújt át egy bányász. A címe: Wielka Legenda, a Nagy Legenda.
A legenda pedig úgy szól, hogy Kinga királylány egy erdélyi sóbányát kapott hozományul a Bélától, és beleejtette a gyűrűjét az egyik aknába. Amikor Wieliczkában megindult a sóbányászat, már rögtön a legelején a bányászok megtalálták Kinga gyűrűjét.
Így kezdődött a lengyeleknél a Kinga-kultusz. Száz-valahány méter mélyen van a Kinga-kápolna (kaplíca sw. Kingi), egy hatalmas terem, tele sószobrokkal, sókristály csillárokkal. Ott van egyébként II. János Pál szobra is, melyet a bányászok köszönetül adtak Boldog Kinga szentté avatásáért. De láthatod itt az Utolsó vacsora sóból faragott dombormű-változatát is, meg még sok mindent.
Én vagy húsz percig csak ültem és néztem, hagytam, hogy ennek a teremnek a nyugalma és csendje átjárjon. Ezt meg lehet csinálni, de egyedül tilos továbbhaladni, meg kell várni a következő idegenvezetőt. Azt hiszem a terrorveszély miatt, vagy mi.
Vannak itt még törpék szobrai, ők a bányász folklór fontos részét képezik, ők a bányászok földalatti segítői. Vagy a Poniatowski-keresztfolyosón a Kincstáros, a földalatti világ ura. Pogány istenként áll a bányászok előtt. Érdekes lenne többet megtudni róla. Valószínűleg még a kereszténység előtti hitvilágból maradhatott itt.
Voltak nagy felrobbant tárnák, tudod, sújtólég.
Úgy próbálták meg „kicselezni” , hogy előreküldték a két-három legügyesebb, legtapasztaltabb bányászt, akik kis lukat fúrtak a falba, és ha volt ott metán, begyújtották, hogy ne apránként égjen el szép lassan, ne pedig hirtelen egyetlen robbanással. Erről is van szobor.
Valamint volt lent kiállítóterem is, a bányászok fúvós-zenekara, ásványbolt, a legvégén pedig étterem és a bányamúzeum.
Szándékosan nem lőttem le minden poént.
Jöjj és lásd!
Ha valami érthetetlen okból úgy döntenél, hogy nem biciklivel mész, jár oda valami HÉV-szerűség is.

5. Para

Pára. A tó fölött. Piknikezünk páran Krakkó mellett.
Agneszka ötlete volt, hogy menjünk ki a vasúti töltések mentén az embermagas nádasba a tóhoz. Szeret a dzsindzsában tanyázni. Nature’s child Agneszka. Krakkó környéke tele van ilyen tavakkal, nagyon népszerűek. Maras jött még, Bása, ami a Barbara becézve és Rafau, a szomszédfiú, aki időnként lebeszéli az alvilágot Agneszka lakásáról és számítógépéről.
És most érkeztünk el arra a pontra, hogy Marta, a szép, részeges diáklány, aki megmutatta nekem a Wyspianski-féle pszichedelikus templomot. Szép, hosszú királylány-haja volt, és nagyon szépen énekelt. Szenvedély, tűz volt a hangjában.
Agneszkánál ismerkedtünk meg egy ilyen tusowkán. Szép és felkavaró dalokat énekelt, ilyen lengyel Viszockij - féle arcok írhatták, most is a fülemben cseng az egyik dal, csak annyit értettem belőle: ty i ja, ez az örök téma különösen tragikus hangszerelésben. Meg énekelte a Leonard Cohentől azt, hogy "Susan takes You down…", persze lengyelül.
Milyen varázslatos este volt!
Másnap reggel pedig egy kávéházban reggeliztünk, utána Marta elvitt a kedvenc templomába, meg sétálgattunk a Plantyban, és megmutatta a Jagello Universitetet, ahová átiratkozott ősztől. Most ne rendőr-akadémiára gondolj, a Jagelló az egy litván uralkodói család volt, csak véletlenül hívják úgy, mint nálunk szlengben a rendőrt. Ez is ott van a Plantynál, nem messze a Barbakántól, a régi városkaputól.
A képen mi és az egyetem. Egyike a legrégebbi egyetemeknek. Az összes nagy magyar itt tanult a reneszánsz és barokk korban. Meg itt tanult Kopernikusz is, meg mindenki. És itt tartott enyhén formabontó koncertet Agneszka Siłowieczka és Stanislaw Wawrzyczek. A koncertnek - Marta elmondása szerint - nagy sikere volt, csak és kizárólag különböző folyosói cipőkopogásokból bontották ki a szüzsét.
Hej, ha egyszer még itt itt tanulhatnék ösztöndíjjal!
Érdekes, a legjobb helyek nem az egyetem közelében vannak, hanem egy kicsit odább a zsidó negyedben. Egyébként, nyilván tudod, zsidók már nem élnek Krakkóban, szóval a kóser éttermet, a klezmer-zenét, minden ilyesmit lengyel katolikusok csinálnak.
Parádés helyekre vitt minket Maras.
Az egyik egy szovjet-dizájnú hely volt, mely hangulatos hardcore - zenével szerettette meg magát. A másik, ahová nagy társasággal ültünk be, egy ilyen kedvesen lepukkant szocreál kerthelység, kilátás egy gyárudvar tűzfalára. Hogy kitalálták, hogy ezekre kattanok!
A wc pedig olyan volt, hogy gyertya égett bent meg valami mistic woodoo-figura, szóval totál azt hittem, rossz helyre nyitottam be, de aztán, mikor villanyt kapcsoltam, utána már wc-szerű volt. De kár, hogy nem tudom a pontos címét! majd megkérdezem.
Öten ültünk be, a beszélgetés a nagyobb világnyelveken folyt (angol, orosz, lengyel) , olyan volt, mint Moszkvában a negyediken. Oroszul is meg angolul is el kellett mondanom nyelvész cimborám, Tálos Bandi lengyel témájú anekdotáját, ide most magyarul írom, még címet is adtam neki:

Ballada a szolidaritásról

A címből nyilván már kitaláltad, hogy a történet a ’80-as években játszódik.
Nos, Bandi cimborám már a nyolcvanas években is javában kocsmázott. És mivel egyik dologból következik a másik, szeretett volna rágyújtani is. Igen ám, de a közelben csak néhány lengyel volt, két férfi, két fiatal lengyel nővel. Angolul nyilván nem beszéltek. Hogyan lehetne tőlük tüzet kérni?
A szláv nyelvek alapvető szavai hasonlítanak egymásra, ezért Bandi úgy döntött, hogy azt mondja oroszul: gyufa.
Nem jó döntés.
Emberek! Mindenki, aki ezeket a feljegyzéseket olvassa!
Ne mondjátok ki a gyufa szót oroszul, ha olyan lengyelekkel találkoztok, akik hölgytársaságban vannak!
Ugyanis ez nem a gyufa szóra hasonlít. Ugyanis ez a szó így hangzik: szpicski.
Az egyik részeg lengyel megmarkolta Bandi ruháját a mellkasán, a másik kezét ütésre emelte… Bandi előtt felrémlett, hogy vérbe fagyva találják meg a kocsma kövén, így fog derékba törni egy nagy ívű tudományos pályafutás, egy ilyen félreértés miatt. És akkor…
És akkor.
Különös dolog a tudatalatti. Valaki azt mondta, tudat alatt mindig okosabb az ember, és ez tagadhatatlanul így is van. Válságos pillanatokban, kínok s kétségek közt vergődve, vagy éppen mikor az életünk kerül veszélybe, hihetetlen dolgok bukkannak elő.
Így volt ez akkor is, abban a kocsmában, a nyolcvanas években, amikor honnan, honnan nem, egyszer csak egy hibátlan lengyel mondat hagyta el Endre ajkait:
Éljen Lech Walessa és a szolidaritás!
Az ütés lendülete baráti ölelésbe csapott át, hajnalig ittak együtt, reggelig az utazók furcsa keverék-nyelvén beszélve meg a világ dolgait.

Ennyi a történet a szolidaritásról. Bandi azóta nagyon jól tud lengyelül, még lengyel nevet is választott magának. Később is gyakran beszélgetett lengyelekkel, elismételte ezt a mondatot, de amikor egyre komorabb pillantásokkal találkozott, inkább abbahagyta, nehogy a végén még ezért verjék meg.
Ez volt az utolsó napom Krakkóban. Agneszka lakásának a remontja odáig jutott, hogy ki kellett költöznie a lakásból, és még ő maga sem tudta, hol fog aludni addig. Pár hétig a szomszéd csajnál a konyhában, aztán majd kiderül.
Visszamentünk az ulica Jozefinskába, elhaladtunk kedvenc lengyel grafittim előtt:

Ty + ja = para

Igen ez para. A legnagyobb para. Az örök para.
Persze tudom, én, hogy ez csak annyit jelent lengyelül, hogy te + én = egy pár, de mégiscsak ez jutott az eszembe róla. Meg egy Kino dal, az a címe, hogy "para": ideje.
Ideje lelépni, ideje.
Előveszem hát a kisollót és elvágom a történet fonalát, az este legszebb részén, amikor a konyhában iszunk és Marta a gitárjával énekli szívszaggató és érthetetlen lengyel dalait.

 

^