Athéni tél és spártai eső
Ülünk a tűznél én meg az idő…

Európa Kiadó

1. Héthatáron

Az utazásoknak van eleje és vége, pedig jó lenne, ha örökké tartana. Az első utamra télen került sor. Mindig is szerettem volna utazni messzire, gyakran álmodtam azt, hogy madár vagyok, szédítő sebességgel repülök erdőben, fák között, vagy hegyek fölött. Az utazás és a költészet a két mániám. Számomra az utazás és a költészet majdhogynem egyet jelentett, és nagyon meghökkentem, amikor egy felolvasáson a Szilágyi Ákos azt mondta: "A költészet a zárt tereket kedveli: az aktivitást." A többieket mással hökkentette meg, de engem ezzel, olyannyira, hogy le is ültem gondolkodni. Az aktivitást számomra a végtelen tág tér jelentette, ami engedi, hogy beleszáguldj. A táruló világ.
Nehéz és szinte kínos visszagondolnom arra aki 17 évesen voltam. Valahogy nehéz elfogadni magunkat. Vagyok, aki vagyok, ilyet csak egy isten mond. Ember vagyok, sohasem azonos önmagával, néha még magamat is meglepem. Bennem van mindennek a lehetősége. Mind itt vannak, akikkel találkoztam, hatással voltak rám, bennem maradt a lenyomatuk. Lehet, hogy többé nem látom őket, de az is biztos, hogy mindörökre velem maradnak.
VHK, Nietsche, Joy Division korszaka volt ez.
Mentünk le a Lyukba. Hőskor, bár ha jobban belegondolok inkább csak az ivásnak és a bulizásnak voltunk a hősei. Szörnyen komolyan vettük magunkat. Viszonyom ahhoz a régi emberhez. Amíg az ember fiatal, borzasztóan komolyan veszi magát, most már inkább a többieket veszem komolyan, magamat nem annyira. Szóval ott találkoztunk a Lyuk előtti parkban, az volt a mi Golgotánk.
Boroztunk, vodkáztunk, vártuk, hogy a többiek is befussanak. A VHK valami okból mindig teliholdas éjeken adott koncertet, tudták, hogy olyankor az ember minden extázist mélyebben él át, főleg ha olyan fából faragták, hogy komolyan veszi a teliholdas éjeket.
Úsztunk a vodkában és a holdfényben, megjött Süni, vele a haverinái a Kaffkából, a mindig vad és kiszámíthatatlan Zsu és Noémi, akinek géppuskaropogás-szerű nevetése volt. Noémi magával hozta ideiglenesen hazánkban tartózkodó unokatesóját is, aki Nikéről a győzelem istennőjérol kapta a nevét, bár ezen kívül még volt neki három.
Akkor éppen Görögország iránt érdeklődtem, Nietzsche Dionüszosz-dithürambuszai miatt, meg a Tragédia születése, aztán ott volt Aiszkülosztól a Leláncolt prométheusz, meg Vaszilisz Vasziliszkosztól az Angyalképző, azóta sem olvastam újra, Diogenész, meg ilyenek.
A Niké jó alakú, vagány, bakancsos bördzsekis csaj volt, az az igazi izgalmas, dögös nőci, bár én akkor valami okból Istennőnek neveztem el, beleszerettem és néhány koncert után össze is jöttünk.
Ismétlem, mindent nagyon komolyan vettem és mindent végzetesen sorsszerűnek tartottam.
Augusztusban elutazott, nem tudtam megbékélni azzal, hogy elmúlt az Augusztus, meg a nyár, ő pedig elment. Utána még irogatott nekem kis színes leveleket képekkel, rajzokkal, gyakran még a boríték is tele volt rajzolva.
Leléptem, decemberben, miután levizsgáztam az általam olyannyira utált szakmunkásképzőben, ahol az osztálytársaim többsége „műszaki érdeklődésű” volt. Hát innen le kell lépni. Ez az ízetlen, színtelen, szagtalan világ mindennél jobban nyomasztott. Emlékszem az elutazásom előtt pont egy nappal a Sünivel meg a Bartalus Ildikóval voltunk kiállításon a Várban. De még akkor se szóltam, hogy na én lelépek, gondoltam hagy legyen meglepetés.
A busz a Deáktól indul. Totál felkészületlen voltam. "táncolj, táncolj, a zene majd csak megjön valahonnan!" (Kazantzakisz: Zorbász)
Nekivágtam, bár - mint mondtam - egyáltalán nem terveztem agyon az utat. Egy példa: vittem magammal sóskiflit, vizet vagy folyadékot viszont nem. Angolul nem tudtam. (Jó, hogy egy kicsit tapasztaltabb voltam mikor Ceylonra mentem) Előtte megpróbáltam angolul olvasni, no nem nyelvkönyvből, hanem Joy Division meg Doors szövegekből akartam tanulni. Hát nem sok értelme volt. Volt nálam egy kis angol zsebszótár, angol utazóknak vagy mi, szerintem az elbaszott francia könyvecskédnek a párja. Ilyeneket tudtam mondani, hogy ezt meg ezt keresem. Áj luking for. Elhatároztam, hogy addig nem alszom el, amíg meg nem találom Őt. A címet tudtam, Vrilissia kerület, de hogy mivel kell odamenni azt nem. Mintha a Niki mondta volna, hogy arrafelé Ikarus-buszok járnak. Sehol máshol. Hát onnan lehet megismerni.
Nem tudtam megállapítani, hány határon mentünk át, tudod, Jugóban ment a csihipuhi, mindig azt hittem, ez már a görög határ és mindig kiderült, hogy csak valami jugoszláv katona kér pénzt, hogy átengedjen. Határok megalkotásában verhetetlenek. Annyi határ volt, mintha végigmentünk volna Európán széltében. Hatehatár. Kilencvenkettő volt és december. A földeken a hó, mint sutba vetett fehér zászló - ahogy a költő mondta. Én életemben először külföldön. Suhantunk a sötétben, mint álmomban. Mintha mindig határokon menne át az ember.
Nem is a görög határ tűnt annak az igazi határnak, hanem Makedónia. Először is határ az éjszaka és a nappal között. A hegyek. Olyan hegyek, amiket azelőtt csak álmomban láttam. És valahol az egyik embertelen méretű hegy oldalán egy kis házikót láttam. Annyira valószínűtlen volt! Ki lakhat ott? Mit csinálhat? Hogyan közlekedik?
Körös-körül semmi, csak sziklák, szakadékok, na meg a mi utunk, de az is rohadt messze.
Aztán a görög határhoz értünk. Útlevél- és csomag-ellenőrzés. Kinyújtóztunk, kipakolták a cuccainkat, szerencsére adtak nekünk ingyen kávét, elfelejtettem pénzt váltani. Elég hirtelen elhatározás volt. Ingyen kávéból megittam vagy egy literrel.
A legközelebbi görög városokban nagy tüntetések voltak, a transzparenseken ki tudtam betűzni Makedónia nevét (szerencsére eléggé hasonlít az írásuk a cirillre), de nem egészen értettem, mi ez az egész. (A makedón szituval kapcsolatban nézd meg a gorogorszag.lap.hu –t.)
És utána még mennyit kellett menni Athénig! Az ország másik fele. Le a hegyekből, tengermellék, síkság, városok, végtelen út, Athén sehol.
Már másodszor lett éjszaka mire odaértünk.
Mért gondoltam óvárosra, keleties hangulatú kis utcákra...? Mert régi város? Ugyan! Olyan volt, mintha ma épült volna, minden modern vasbeton, egyáltalán nem szép, a buszok, az autók elég lepukkantak, a beszédük pedig olyan, mintha orosz lenne. Korábban fel se tűnt, hogy ennyire oroszos a görög nyelv. Persze akkor még nem beszéltem oroszul se igazán, csak a hangulata volt olyan.
Állok a bőröndömmel. Körbenézek és mit látok?

2. A kettős utcák városa

Hopp, egy fejezet! És milyen hülye címe van! Nézzünk inkább valami buszmegálló-félét!
Járókelőket kérdezgetek. Valaki meg se fordul. Egy öregasszony sikítva elrohan. Végül néhány fiatal segít, hol a buszmegálló. Rohadt sok busz, ennyit egy táblán én még nem láttam. Tizenöt-húsz járat is fel van tüntetve egy táblán. A város ekkora vagy a görögök ennyire bonyolultak?
Tényleg sok véletlen adódott. Sok szerencsés véletlen. Mutogattam a címet a megállóban az embereknek: Leoforos Pentelis 76, még azt is tudtam, hogy a Pentelis az egy hegy, le is rajzoltam. Meg hogy Vrilissiában Ikarusok járnak. Mondhatni az Ikarus szárnyakat adott vágyaimnak:->
És akkor egyszercsak megszólít valaki magyarul. Nem hiszem el! Egy görög lány volt, aki tök jól tudott magyarul. Magyarul tudó leányzókból ilyen túlkínálat van Athénban? Nem, csak Magyarországon élt egy ideig, azóta visszajárnak nyaralni és hát így tanult meg magyarul.
Velem jött egy darabon a busszal, meghívott egy buszjegyre, megmutatta, hogy kell kilyukasztani, meg hogy hol kell leszállni.
Megyek végig a Leoforos Penedelisen, keresem a 76-os számot, szakad az eső, kóbor kutyák a nyomomban. Hamisítatlan ázsiai külvárosi hangulat. Pár perc múlva már én magam is olyan vagyok, mint egy ázott kutya.
Benzinkút. Úgy értem az volt a 76-os szám alatt. Tévedés kizárva, Leoforos Pentelis, ki volt írva latin betűkkel is, meg aztán a görögöt el tudtam olvasni az orosz alapján a 76 pedig minden nyelven 76. Seventy-six.
Érthetetlen. A levelek megérkeztek és jött rájuk válasz. A szülei képzőművészek, csak nem bezinkútban laknak má! És nincs 76/a meg ilyenek, azt is megkérdeztem. Mondták, csak egy 76-os szám van.
Egyébként ők se tudtak angolul, én se, mégis angolul beszéltünk. Rendesen parajelenség volt. Parajelenségekkel kapcsolatban még lásd a Krakkói levél ide vágó fejezetét.
Mutattam az egyik segítőkész benzinkutasnak a levelet, az meg kijött egészen a kút elé, forgatta, nézegette, aztán rájött.
Oké, de hogy én hogy jöttem rá, hogyan tudtam megérteni görög-angol keveréknyelven egy ennyire bonyolult dolgot!
Meglátta a borítékon, hogy Vrilissia…
Nos, arról van szó, hogy ha egy görög utca két kerülten is átnyúlik, akkor mind a két kerületben elkezdik számozni. Ezért nagyon fontos felírni a kerületet, különben könnyen elkallódhat.
Elindultam abba az irányba, amit mutatott, borönddel, levéllel, kutyákkal. Mentem Nikéhez, a görög istennőhöz. Azt tudod, miért Niki és nem Niké? Az újgörögben így ejtik az írása pedig, álljon itt csupa nagy betuvel: NIKH. Ez görögül van a H az egyik i betujük.
És lehető a lehetetlen, ott állok Athénban, csodák csodájára még Vrilissiában is a 76-os szám alatt, ami egy nagy ház és kurva sok ember lakik benne. A harmadik próba, mint a mesékben.
Négy neve van, két görög, két magyar, vmelyik csak ki van írva. Találok is magyar nevet a kapucsengőn. Nincs más hátra, mint előre.
Csinglingling. Na ki van itt?

3. Egy emigráns művészcsalád Athénban

Az anyukája jött ki, Annának hívják és festőmuvész, beengedett, leültetett, beszélgettünk, adott teát.
Azt mondta, hogy nagyon rossz a közbiztonság Athénban, és ha nem lenne ilyen ártatlan tekintetem, nem lennék bőrig ázva és nem beszélek magyarul, akkor tuti, hogy nem nyit ajtót. Az Istennő éppen elment találkozni a haverjaival.
A konyhában beszélgettünk, teáztunk, amíg megjön.
Később is sokat beszélgettünk a konyhában mindeféléről, és azt hiszem ezeknek a beszélgetéseknek a hatására vettem magamnak a bátorságot, hogy egyetemre menjek. Anna a festőművész és Bandi a nyelvész. Ők ketten biztattak.
Aztán amikor megjött Niké és meglátott, kigúvadt a szeme hátrálni kezdett, és úgy bámult rám, mintha kísértet lennék. (Mondom a görögök mindig többet mondanak, mint éreznek és gondolnak, én meg, azt hiszem, inkább még kevesebbet...)
De ez akkor nem érintett kínosan, annyira úsztam a boldogságban, hogy láthatom, és azért egy kis időre őis eléggé "rám hangolódott".
Beültünk egy ilyen görög kávéházba, dumáltunk, csókolóztunk a parkban.
Utána visszamentem becuccoltam a vendégszobába. Szerencsére volt nekik.
Az anyukájáról külön szólok.
Már csak azért is, mert sokat beszélgettem vele. Az apja csak görögül meg románul tudott, még kint Romániában ismerkedtek meg, Bukarestben. Merthogy ők egy erdélyi arisztokrata család, Nagymúltú család, híres ősökkel a családfáján. Kolozsváriak. És mesélt a családjukról, az ősrégi festődinasztiáról, mutatta a családfájukat, több híresség is szerepelt rajta: Abodi Nagy Béla, Kolozsvári Grandpierre Emil és legnagyobb meglepetésemre Grandpierre Attila.
Mesélt nekem a szekusokról, akik zaklatták őket. Meg hogy mindenkinek románosítani kellett a nevér. Amikor Niké megnyert valami rajzversenyt, gyerekkorában, felhívták, hogy átadják neki az első díjat, de persze lefordították a nevét görögből, ő meg sírt-rítt-kiabált, hogy neeeeem, nem megyeeeeeek, és nem vagyok Víktoricaaaaaaaaaaaa!
Ezen persze most már csak nevettek.
Először beszélt velem egy felnott egyenrangúként, úgy, hogy nem éreztem azt, hogy hazudik vagy hogy csak a saját fontosságát akarja hangsúlyozni. Hogy igazán kíváncsi rám.
Már az meglepő volt: lehet egy felnőtt művész? Nem minden felnőtt unalmas, középszerű kispolgár, akinek a legfőbb gondja, hogy semmiben ne térjek el az átlagembertől?
Hát nem minden művész drogos vagy skizofrén vagy anarchista vagy forradalmár vagy meghal harminc évesen? Lehet egy művész öreg? Lehet anya is? Lehet családja, és közben mégis szárnyal? Lehet erről komolyan beszélni, nem ordító kiáltványokban és nem proli megvetéssel?
A vendégszoba. Ez is. Náluk gyakran voltak vendégek a világ minden tájáról, akik persze ott is laktak. Legutóbb például egy pétervári festőművész.
Ez tetszett. Ez a nyitottság és aktivitás, ez a magától értetődő befogadás.
Sokat gondolok az akkori konyhai beszélgetéseinkre és hogy ilyen messzire kellett elutaznom egy ilyen beszélgetésért egy felnőtt, nálam sokkal idősebb emberrel.
Ő ajánlotta nekem Adyt, passzolt a darkos vonulathoz.
Hej, de kár, hogy nincs róla fényképem. Nikével nagyon hasonlítottak egymásra.
Fényképem csak róla van, meg a két barátnőjéről, Anasztaszijáról és Helenáról. Üldögéltünk a Niké szobájában, Sonic Youth-tot hallgattunk, zajos ifjúság, meg Tripest, pompás görög együttes, lazán pankos zene, szárnyaló, költői szövegek. Niké fordított is. Kedvencem volt a Szerelmes skizofrénok című. Őfordított akkor is, amikor egy nagyon sötét, borús francia filmet néztünk meg. Az volt a címe: A világ minden reggeléhez nincs visszatérés (magyarul: Minden reggel) egy emberről szól, aki gambán tanul játszani. Tudod mi az a gamba? Hangszer, tulajdonképpen olyan, mint egy álmos cselló. A film a gamba egyik legnagyobb művészéről Marin Marais-ről szólt.
A képen a szobájában fekszem. Ő volt az első lány, akitől alvós pólót kaptam.

4. Westbalkán. Bögyörgetnek, söndörgetnek!

Athén egyszerre Európa bölcsője és a Balkán és aki ebben ellentmondást lát, azt szeretném megnyugtatni: jól látja.
A furcsaságok rögtön a buszon kezdődtek. Bár a jól megszokott Ikarus volt, de kiderült, hogy családi vállalkozásban megy, mint minden Görögországban. Valamikor elhatározták, hogy privatizálják a busztársaságot, és ez úgy nézett ki, hogy a buszvezetőknek meg kellett venniük a buszokat. Persze hitelbe. No igen, ez a hátránya. Az előnye az, hogy egyből van melója a családnak, elmennek jegyet árulni a buszra. Ezért bliccelni gyakorlatilag lehetetlen.
Aztán, ha vége a műszaknak, hazamennek a busszal, beállnak a garázsba. Esetleg hétvégén elmennek vele kirándulni. Nem tudom, hogy működik ez.
A buszon mindenki bögyörget, söndörget. Látom ez nem világos, kéne egy fénykép róla. De ha nincs, mit csináljak? Szóval ők úgy hívják: komboloi, én is így fogom ezentúl hívni. Olyasmi, mint a rózsafüzér, ill olvasó, szóval egy zsinór, amelyen kis golyócskák vannak aztán forgathatod napestig. Úgy tudom nem sok köze van a valláshoz, csak úgy forgatják, buszon, metrón, sorban állás közben, szóval levezetik a feszültséget. Általában ajándékba szokták kapni.
Megemlítem még a metrót. Illetve, metró, vagy HÉV vagy elektricska vagy downtown-train, nézőpont kérdése. Mindig tömeg van és vicces a neve. Úgy hívják: ISZAP, ez valami rövidítés lehet. Vagy hasonlat. Ugyanolyan nehéz kikászálódni belőle és ugyanolyan könnyű benneragadni.
Athéni tél és spártai eső. Milyen lehet a spártai eső? Nem tudom. Nyilván nagyon fegyelmezett. Nos ez az athéni esőről nem mondható el. Semmi sem korlátozza az eső szabadságát, ő viszont a miénket igen, bokáig gázolunk benne, ezüst folyamként ömlik le a magasabban fekvő utcácskákról, csatornázás természetesen nincs, ráadásul olyan sok esik, hogy ilyenkor telente Athénnak még folyója is van! Tulajdonképpen Athénnak két folyója is van, a Kiphisos meg az Ilissos, de egyik sem áll hivatása magaslatán. Csak ilyenkor van bennük víz, de ilyenkor meg máshol is van, úgyhogy felmerül a kérdés mihez képest folyók. Lehet, hogy Görögország filozofikussá tesz?
Szóval az első városnéző napomon el is tűztünk bakancsot venni, miután a sportcipőm nem tudott megbirkózni a kihívással.
Szóval elmentünk a helyi tangóra. Keleti szokás szerint lehet alkudozni. Sok komponensből tevődik össze az ár. Pl. az árusok szinte kizárólag férfiak, ezért nem baj, ha viszel magaddal egy jó nőt és hagyod, hogy ő beszéljen. De alkudozásban nem olyan temperamentumosak, mint az ázsiaiak ( -Ötszááááááz?! Ó, Dévák! - az égre tekintesz, hallják-e. - Ember, nekem családom van! - Mindezt telitorokból, égnek emelt kézzel.) Szóval itt nem az van, egyszerűen pókerarccal, gondolkodás nélkül mondd a felét, ez az univerzális szabály.
Szerencsére Niké jó nő, ismeri a szokásokat, úgyhogy sikeres volt a shopping.
Az is kalandos volt, amikor elkísértem a minisztériumba, hogy intézze a papírjait az állampolgársághoz. Külügyminisztérium. Mivel ez Athén, még az egészen hétköznapi dolgok is érdekesek. Pl: nem mindenhová juthatsz el busszal vagy metróval. Valahová csak taxival.
Athén a taxisok Eldorádója. A tömegközlekedés ilyen, éjszaka meg még ez sincs és kétszeres árat kérnek a taxisok. El vannak kényeztetve. Körbejársz és megkérdezed először is, van-e kedvük abba a kerületbe menni. Lehet, hogy éppen újságot olvas, meccset hallgat rádión, vagy nem szereti azt a kerületet és azt mondja, hogy nem. Akkor tovább mész, amíg találsz olyat, aki hajlandó elvinni.
Az anarchia görög eredetű szó.
A közlekedéssel kapcsolatban meg kell ismertesselek egy görög szóval, amely igen gyakran felmerül. Malakas. Különös káromkodás ez. Azt gondolhatnád, ahol ennyi isten van, mint a görögöknél, a káromkodó kreativitása szárnyakat kaphat, ennek ellenére, úgy tudom az egyetlen igazán durva kifejezés a malakasz, melyet kézmozdulat is kísér. A kézmozdulat: behajlított kézfejjel tenyeredet a "címzett" felé fordított, olyasféle mozdulattal, mitha meg akarnád bűvölni, ujjaid felé néznek. Malakas. A másik változat: tenyeredet felé fordítod, másik kezeddel rácsapsz a kézfejedre. Nagyon malakas. Ilyenkor már durva szitu van.
Niké mesélt el nekem egy történetet: szokásos csúcsforgalom Athén belvárosában dél és három között. Mindenki helyezkedik, egyik bevág a másik elé, és mutogatják egymásnak a malakas 1-et. Niké pedig hallotta, ahogy mellette a turistabuszon a turisták azt mondják: "Milyen kedvesek a görögök! Milyen illedelmesek! Elengedik egymást és még meg is köszönik..."
Tökéletesen félreértették.
A külügy igencsak meglepett. Azt hiszem voltam már sokkal tisztább és elegánsabb helyen punk-koncerten. Vastag, penészes falak. Nagyon régen építhették. És nagyon nehezen intéznek el bármit is. Nem tartozott Niké kedvenc helyei közé.
A kedvenc helye a nagy kétszintes kávéház volt, olyan diák-hely, szerintem ilyen Darshan-szerűség lehet. A kávéházban, kafenionban ülés tipikusan görög foglalatosság. Arra, aki egész nap a kávéházban ül, azt mondják: szék-kentaur. (Tudod, a kentaurnak egyik fele ló a másik ember, ennek meg az egyik fele szék, a másik ember.) Az igazi görög kávéházakba nem engednek be nőket, olyan, mint az angoloknak a klub. Persze itt a fővárosban már elfeledik a hagyományokat...
Nos, ez a kafenion az ú.n. Narkós téren állt. Ez természetesen a népies elnevezése, de mindenki így hívja, erről ismeri. A téren narkósok gyülekeznek lejmolnak szívnak, kicsit olyan, mint egy amerikai filmben a súlyos negyed. Időnként egy-egy arc, szembejön veled a hátsó keréken motorral meg ilyenek. A karneváli hangulatot a kolduló albán bevándorlók teszik teljessé.

5. Fellegvár

A múzeumokat könnyű megkérdezni hol vannak, pl. ha a Nemzeti Múzeumba akarsz menni, csak azt kérdezed magyarul:
- Hol van az etnikum múzeuma, csókolom? - és már mutatják is. A régészeti az meg acheológiai, ugyi, hát azt is értik. Etnográfia, stb. Taverna: étterem. Egész sok szót átvettünk a görögöktől, csak figyelni kell és utánozni őket. Egyébként mimikri vagy ilyesmi lehet az utánzás görögül.
Szóval átlagos műveltséggel tudhatod, vagy kitalálhatod az összes múzeum nevét görögül.
Az utolsó nap az Akropoliszé volt.
Úgy esett, hogy az utolsó nap pont vasárnapra esett. Ha vannak görög haverjaid, érdemes vasárnap megnézni az Akropoliszt, vasárnap görögöknek ingyenes. Amint látod kicsit sem sikerült elgörögösödnöm, de felengedtek. Egy újabb szó: akropolis. Magyarul: fellegvár, szlávul: Visegrad.
Hát ez állati rég lehetett fellegvár! Mindig azt hittem, olyan nagy, mint a Gellért-hegy, vagy nagyobb, vagy legalább meredekebb. Szó sincs róla! Nagyon ügyesen kell fényképezni, hogy valami fellegvár-szerű benyomásod legyen. Szóval nem attól szép, hogy magas. Fehéren ragyog a téli napsütésben és éppen annyira magas, hogy lenézhess a völgyben fekvő Athénra, a városra, amely most is úgy néz ki, mintha még építenék, tele befejezetlen házakkal, autópályákkal, felüljárókkal, vasútvonalakkal, a városra, amely, mint Dionüszosz mindig feltámadt, a rómaiak után, a törökök után is, egyszer már ki is halt teljesen, akkor a főváros is máshol volt, de a görögök ujjáépítették, azután 73-ban, mikor véget ért az ezredesek uralma megint feltámadt, ha végignézel rajta csupa modern ház vasbetonból, de hányszor újjáépítették, szóval ha arról kérdezel, hogy mégis miben áll Görögországnak a legjellegzetesebb tulajdonsága, akkor azt mondom, a feltámadásban.
Fehérek a kövek, fehér az ég és a nap és a pulcsi is, amit különösen szerettem, mivel Nikétől kaptam. Pont akkorra lett kész, mikor elindultam visszafelé.
Az utazás vége: itt állok az Akropoliszon és a múlt magasából tekintek le a jelenre, vagyis pont a fordítottját csinálom, mint most.

 

^