Párizsi impressziók

"Miről tanúskodik az a szöveg, amit idézetekkel tűzdeltek tele? szerénységről? gyávaságról? szakértelemről? Inkább arról a szándékról, hogy jelezzük: nem vagyunk közvetlenül érdekeltek a témában."

(Emil Michael Cioran)

I.

Impressziók, ez kellően artosan hangzik, nem? Nos, kedves szörföző, mint tudod velem többnyire valószínűtlen dolgok történnek. A véletlen nagy szerepet játszik.
Nélkülem... Például Pesten abból éltem, hogy Magyar Narancsot árultam az aluljáróban, Párizsban pedig egy full elit-negyedben laktam ingyen, egy karnyújtásnyira az Eiffel-toronytól. És mindezért semmit nem tettem, egyszerűen így alakult. Hála Lillának, a képen látható kicsi lánynak. Athénban egy emigráns arisztokrata családnál laktam, Rómában egy informatikusnál, Krasznahorkán egy költőnél.
Lillácska rokonainál laktunk, akik nyárra leléptek Párizsból. Cserébe locsoltuk a virágokat, meg minden.
Amikor reggel a Nagyvárad téren elénk gördült a leges-legolcsóbb utazási iroda autóbusza, nagyon örültem. Régi vágyam volt, hogy egy ilyen kétszintes buszon utazzak. Milyen jó lehet onnan magasból végigtekinteni a tájon!
Hát igen. Megint egy illúzióval kevesebb. A plafon olyan alacsonyan volt, hogy még egyenes háttal ülni is kényelmetlen volt, a légkondi sem volt a helyzet magaslatán. Nem tudott megküzdeni augusztusok perzselő hevével. Persze még mindig kényelmesebben jutottunk el Párizsba, mint mondjuk Kassák, aki egy használaton kívüli hajókéményben utazott több napig potyautasként.
Durván egy napig mentünk. Akkor még nem voltunk EU-tagok, de már érett. Az osztrákoknál az útlevél-ellenőrzés csak annyi volt, hogy bejött egy vicces határőr és mindenkit arra kért, hogy mutassa fel az útlevelét. Miután egy futó pillantással felmérte, hogy senkinek sem üres a keze, intett, hogy O.K. és már mentünk is.
A német-francia határnál még ennyi se volt. Meg se álltunk. Csak onnan tudtam, hogy átmentünk Franciaországba, hogy a házak megváltoztak. A tökéletesen megtervezett muskátlis, frissen mázolt, makett-várost, ezek a guggoló francia parasztházak váltották fel. Minden egyszerűbb és dísztelenebb lett.
Dél volt, amikor megérkeztünk, az Operaháznál kászálódtunk le a csomagjainkkal, elindultunk, hogy egy térképet keressünk, aztán egy metrót. Kínlódtunk a kofferokkal, irigykedve figyeltük Áron kerekes bőröndjét.
Irigységünk közel egy percig tartott, nem volt ideje elfajulni, mert a három kerékből egy rögtön kitört, mégpedig úgy, hogy a bőrönd egész sarka leszakadt.
Elvergődtünk a metrómegállóig, azon a részen magasan a házak fölött megy. Hamar megtaláltuk a házat, kinyitottuk és felmentünk a lifttel.
Az emelet jó volt, de az ajtón sorakozó ismeretlen nevek és az a tény, hogy a kulcs egyik ajtóhoz se illik, bizonyságul szolgált rá, hogy igeeen! Ezek mi vagyunk! Párizsban is hozzuk a formánkat!
Lementünk, vissza a földszintre, a portásnő már várt minket.
Olaszul, spanyolul, németül és portugálul beszélt. Angolul nem. Persze az is lehet, hogy kizárólag franciául beszélt, csak volt benne annyi, hogy legalább szégyellje. Különben jó bőr volt, nem olyan, mint az orosz gyezsurnaják.
Kiderült, hogy ugyanarra az emeletre valami bonyolult lépcsős módozatban is el lehet jutni, ezt persze a nonverbális kommunikáció eszközeivel adta tudtunkra.
Letelepedtünk, berendezkedtünk.
Jó: tágas szobák, nagy hűtő, lehet teát csinálni, pálmák, terasz, de akkora, hogy csak na. Ülünk a teraszon, egy utcára tőlünk a Mars-mező, az Eiffel-toronnyal, alattunk Párizs, madarak dalolnak, narancslét iszunk és kérdezgetjük egymást, hogy: te elhiszed?
A rossz az a csapvíz. Zokni-jellegű szűrő lóg le a konyhai csapról, és gyanúsan sok az ásványvíz a hűtőben.
Hej, el vagyunk kényeztetve mi boldog Pestiek! A legtöbb helyen nem jó a csapvíz még az ilyen világvárosokban sem.
Az első napot relaxációval töltöttük, Áron volt az egyetlen felkészült ember, aki hozott útikönyvet, programokat szervezett meg minden.
Azt hiszed mindent tudsz a franciákról és közben alig valamit.

Akkoriban volt, amikor minden csütörtökön a Rádayban buliztunk. A Ráday-aktívak közül csak Jacek, Áron és Danyiluska jöttek el, de azért csütörtökön megtartottuk a szokott sörözős napot, csak ezúttal nem egy pincehelységben, hanem a napsütötte teraszon.
Az az igazság, hogy elég erős surlódások is voltak a társaságon belül, csak azért mondom, hogy ne irigykedj nagyon. A fő probléma az iszonyatos hőség volt. Egy afrikai néger (bocsánat, úgy kell mondani, hogy afro-afrikai, merthogy afrikai állampolgár volt) azt mondta, hogy még náluk Afrikában se ennyire elviselhetetlen. A város miatt, azt mondta. Légszennyezettség és beton. Mondta, ha lát egy fekát, aki ájuldozik a hőségtől és törölgeti a homlokát, hát tuti, hogy afrikai.
A Hajós András is összeveszett a haverjaival Párizsban. Meg Ady és Léda is. Sőt még a francia forradalmárok is. Persze az is benne van, hogy a párizsi csapvíz szar, ilyen szűrő van a csapon, a Dani meg Jacek pedig allergiásak voltak rá és ettől nyavalygósak és rigolyások lettek. Meg olyan szintű passzivitásba süllyedtek, hogy legszívesebben csak ültek a lakásban és zenét hallgattak meg ilyenek, szóval csupa olyasmit, amit otthon is lehet. Nem bírták hőséget, csak lassacskán szokták meg.
Most képzeld el: Párizs, terasz napsütés, teát kortyolgatunk. Jázminosat.
Dani megszólal:
- Olyan furcsa ez a tea. Olyan keserű - kis szünet. Elréved. - Mint az én egész életem!
Komolyan gondolta.
- Dániel, megírhatnád a "Hogyan érezzük rosszul magunkat Párizsban, a kultúra fővárosában?" című könyvet.- mondta Áron.
Ez a tipikus magyar nyavalygás mindig megszállta Danit, úgy kellett kirángatni belőle. Pedig értelmes gyerek. A könyvespolcán vers, filozófia, albumok, kották. Állítom, hogy a műveltsége szélesebb, mint az enyém. Tessék én pl. az operához hülye vagyok és nem érdekel. És nem mindig nyavalyog. Abszolút egy alkotó ember. Verseket írt, amikor találkoztunk. Úgy emlékszem jókat. Aztán festett, közben tanult gitározni, furulyázni. Nagyon rövid idő alatt nagy sikerei lettek. Amellett egy újhullámos meg egy dark zenekarban is játszott, jógával is foglalkozott, igazán nem volt egy beszűkült ember. Tulajdonképpen a baráti körünk egyik legkreatívabb tagja volt és legszélsőségesebb is egyben. De ha rájött a jó magyar önsajnálat, hát mindenkit leoltott! Szerencsére megvolt a másik véglet is, amikor dőltek belőle a hülye szóviccek és már könyörögtünk, hogy hagyja abba.
Kíváncsi vagyok most mi lehet vele? Maradt a zenénél vagy fest, esetleg valami új műfajt próbál ki? Remélem a kreatív oldala erősödött fel.


II.

"A párizsiak között, akiknek minden hibája az én hibám is, folyton dühös vagyok. Óriási tehetségük van ahhoz, hogy ingerlékenységükkel, pimasz modorukkal, elbizakodott viselkedésükkel, hiúságukkal kihozzanak a sodromból - csupa olyan hiba, amely csöppet sem idegen tőlem."

(Emil Cioran)

Párizs egyébként jól kiszámítható szabályos sokszögletű város. Nem teljesen kocka, de azért nincsenek legömbölyített kanyarok, meg ilyesmi. Ha az út kanyarodik, azt is szögletesen teszi.
A legtöbb dolog, ami nagyon érdekes, nagyon nyugati volt nekünk ma már semmi extra.
Amikor mi Párizsban voltunk '97-ben, egy csomó minden nagy dolognak számított, ami ma már nem. Például a terasz. Akkoriban Budapesten nagyon kevés terasz volt. Az önkormányzat meg a főváros rohadt sokat kért a közterület-használatért, ezért alig volt terasz. Csak a turista-helyeken. Egyszerűen az volt bennünk, hogy teraszon napernyő alatt csak milliomosok ülnek. Meg is lepődtünk, hogy itt a diáknegyedben is vannak teraszok, hogy a diákoknak van pénzük beülni egy ilyen nyitott helyre. Akkor még a Ráday utca sem volt sétáló utca, két terasz volt néhány külföldivel.
Ha te is sznob vagy, akkor nyilván szeretnél egy párizsi kávéház teraszán üldögélni, mint mindannyian. Ezek rohadt drágák, és ráadásul annál drágább egy kávé vagy egy sör, minél közelebb van a teraszhoz. Az árak hátul a pultnál a legalacsonyabbak, és a teraszon érik el zenitjüket, drámai csúcspontjukat. A leghíresebb a Café de paix. Ott még azt is meg kell fizetned, hogy itt üldögélt Picasso, Hemingway, Oscar Wide. Mikor Majakovszkij 1922-ben Párizsban járt, nem győzött csodálkozni, miből élnek ilyen jól, hogy mindenki a teraszokon üldögél meg sakkozik és alig valaki dolgozik. Végül arra a következtetésre jutott: - Miből él az átlag francia? - Békeszerződésekből.
Sört meg bort diszkontból vegyél. Mi a Frankie-ba jártunk, ott olcsó a sör. (WC a McDönciben meg ilyen helyeken van, ők még nem kérnek pénzt érte, nem olyanok, mint a mieink) Olcsó kaja a Cité Université-nél van, hát oda nem lehet gyalog menni, ahhoz jegyet kell venni, kemény menza-minőség, de ócsó, és mivel sok az észak-afrikai sok olyasmit is adnak, ami számunkra csak Rejtő Jenő műveiből ismerős, pl. kuszkusz.
Egyébként heti kétszer van bevásárló nap, ha jól emlékszem szerdán és csütörtökön, olyankor egész olcsón vehetsz a termelőktől házi készítésű sajtokat (hmmm...nagyon finomak, ki ne hagyd), zöldséget, gyümölcsöt, tengeri herkentyűket, grillezett békacombot, stb. Mi a Duplex metrómegállóhoz jártunk, ott volt a legközelebbi a felüljáró alatt. Szóval, az volt meglepő a többi dologban is, hogy itt jól néztek ki a dolgok. A piacon a kofák, mikor sajtot vagy halat vagy zöldséget árultak, úgy rendezgették az árut, hogy minél esztétikusabb látványt nyújtson. Némelyik stand már-már olyan volt, mint egy kiállítás.
No igen, Európa! Ült egy asszony a földön, banánt majszolgatott, mipedig néztük, mit árulhat. Kis tányéron pénzérmék voltak előtte. Nagyon meglepődtünk, amikor kiderült, hogy hiszen ez egy koldus. Akkoriban különösen meglepő volt, hogy a koldus banánt eszik. Főleg, hogy a mi pénztárcánknak egy kicsit drága volt.
De a francia sajtot nem lehet kihagyni. "Hogyan lehet egy olyan országban kormányozni, ahol kétszáz-negyvenhat féle sajt van?" (Charles de Galle)
Mindet nem próbáltuk ki, de azért igyekeztünk. Egész olcsó volt. Úgy értem ki lehetett fizetni, és akár három termelői sajtot is vehettél, akkorát, mint a kör alakú Camamber és nagyjából hasonló árban.
Ó, a francia sajt! Tudatmódosító! Megkóstolod, lehunyod a szemed, a nyelveden tartod...ilyenkor van néhány másodperc, amíg csak érzékelsz, még nem tudod mit, még nem tudod, ízlik-e vagy sem, csak hagyod, hogy az íz teljesen uralja a tudatodat...azután...igeeen! Ez bejött! Feltétlenül kóstold meg!
Képzeld a sajt-árus valamiért hollandnak nézett. (Lilla szerint Európában a legrosszabbul öltözött nép a holland.) Ja, még valami! Ezekben a piaci sajtokban többnyire semmi tartósítószer nincs, néhány nap alatt még a hűtőben is meg tud romlani. Én így jártam. Ha akarsz vinni sajtot az otthoniaknak, akkor sajnos be kell érned a boltival.
Néhány nap múlva meggyőződésünkké válik, hogy aki beszél idegen nyelveket az se akar. Ha a franciákhoz mész, érdemes megtanulni franciául, angolul nem beszélnek. Párizsban a francia és az arab nyelvvel tudsz boldogulni. Még az egyetemisták se beszélnek angolul. Értik, hogy mit kérdezel, de franciául válaszolnak. Én először Párizsban beszéltem olyan emberrel, aki nálam rosszabbul tudott angolul. Ha ért valamennyit angolul, akkor is franciául válaszol. Ha nem érted, elmondja lassabban, ordítva. Ez igaz még az egyetemistákra is. Sok franciának van művészi hajlama, ők le is rajzolják. Így kezdődött volna a francia képzőművészet? Kérdezel valamit angolul, érti és mintha mi sem történt volna, franciául válaszol...
Ott röhögtünk a Szajna-parton, amikor egy távol-keleti turistákat szállító hajón az idegenvezető franciául beszélt nekik. Pedig ők még annyira se látszottak franciának, mint mi. Igen, a franciákra jellemző, hogy büszkék rá, hogy nem beszélnek egyetlen világnyelvet sem. A németek pl. majdnem mind beszélnek angolul vagy oroszul vagy franciául.
A Szajna különben meglepően kicsi. Az ember azt gondolná, hogy ha egy folyó ennyire híres, akkor nagy is. A Szent-Mihály útja olyan, mint a Váci utca, sőt rosszabb. Nem láttam ott az őszt suhanni, és szerintem jó ízlésű évszak menekül onnan. Pedig milyen híres!
Szintúgy a párizsi metró:

Hol vagytok, ó felzengő állomások,
Châtelet-cité-st.Michele-Odéon!
S Denfert-Rochereau - úgy hangzol, mint egy átok.
Térkép virágzott foltos, nagy falon.
Hol vagytok, ó! Kiáltok, hallgatózom.
És zúgni kezd a testszag és az ózon.

Ezt Radnóti írta, 1943-ban. Olyan volt, mint egy múzeum. Csodálkoztam, hogy-hogy nem lopják el, nem törik össze a szobrokat, az üveget, stb. a másik meglepő az, hogy volt egy olyan metrómegálló, hogy Stalingrad. No, ezt így felejtették. Pedig már az orosz Sztálingrádot is rég Volgográdnak hívják.
Hasist, füvet a Szajna túloldalán lehet kapni, ahol az afro-franciák, meg arabok dobolnak minden éjjel. Amint meglátnak egy ismeretlen arcot, rögtön odajönnek, és angolul (ők bezzeg tudnak!) kínálgatnak mindenféle drogokat. Egyébként ez már akkor szokás volt, amikor a William kint járt a nyolcvanas években, nyugodtan mondhatjuk, hogy lassan kezd hagyománnyá válni. Ötven év múlva biztos ez is olyan turista-látványosság lesz, mint a Montmartre. A képen egy ilyen táncos-dobolós pillanat a párizsi éjszakából.
Az utcák: a belváros tele van ilyen kordonokkal, amelyek egyelőre még az úttest két oldalán foglalnak helyet. Biztos gyakran vannak viharos tüntetések, nem akarják állandóan oda-vissza cipelni, inkább itt hagyják. Practic info: legyetek óvatosak az arab fiúkkal, akik az utcán ásványvizet árulnak. Az esetek 90 százalékában a kukából guberálják ki az ásványvizes üvegeket, feltöltök csapvízzel, behűtik és eladják rohadt drágán a turista-helyeken. Szerencsére a Kelet-Európai alapvetően bizalmatlan fajta, így nekünk is sikerült megúszni a többhetes hasmenést.
A parkok. Még a természet és némileg mesterkélt és mesterséges, de ahogy azt a parkot megtervezték, ahol voltunk, hát az mesteri volt. Olyan szabályosan volt megtervezve, hol kanyarodjon az út, hol tűnjön el a csermely a szemünk elől, hol bukkanjon fel újra...és a függőhíd, életünk első függőhídja, hogy odavoltunk érte!
De a parkban a legnagyobb felfedezésünk egy apróság volt. A fakorlát az út szélén, amelyen jól látszott a fakéreg mintázata. De amikor hozzáértél, kiderült, hogy kőből van, most képzeld el, képesek voltak kőből kifaragni aprólékosan a fa erezetét végig az egész úton, amikor szerintem a franciák nyolcvan százaléka észre se veszi, bele se gondol! Az ilyen árnyalatnyi finomságokat csak a turisták veszik észre, akik éberen figyelnek mindent, azok se mind.
A francia nők. Egyáltalán nem szépek. Ahány jó nőt láttunk, mind néger volt vagy félvér vagy indonéz. Nem szabad egy népet a színésznői és a filmjei alapján megítélni. A másik érdekesség: akkoriban kezdett nálunk trendi lenni ez a neon-zöld meg narancs-sárga cucc meg a patatalpú cipő. Nos, Áron észrevette, hogy itt kifejezetten csak a leglepattantabb kurvák viselik. Azok, akik többnyire fejlődő országokból vándoroltak be. Azért jellemző mit veszünk át és mit tartunk tök menőnek. Viktor Jerofejev írta az egyik esszéjében, hogy nem az a baj, hogy az oroszok utánozzák a nyugatot, hanem az, hogy rosszul. Hogy fogalmuk sincs, mi az, amit utánozni kéne. Példának hozta fel, amikor egy orosz muzsik megkérdezte tőle igaz-e, hogy Párizsban az emberek mind fehérben járnak. Hát velünk sincs ez másképp...
A Notre Damme-nál meg a turista helyeken óriási tömeg volt. Nem csak a nyár miatt.
Időközben megtudtuk, hogy éppen Párizsba érkezett II. János Pál és egy csomó katolikus többnyire egységes zöldben vagy cserkész-egyenruhában. A metróban énekeltek, skandáltak valamit, olyanok voltak, mint a Fradi-tábor. Érdekes, hogy ők teljesen gátlástalanul, már-már túl harsányan viselkedtek, nevetgéltek, szaladgáltak a templomban mi meg inkább kissé elfogódottak voltunk. De hát mi ritkán vagyunk templomban, ők meg katolikusok, persze, hogy otthon érzik magukat. Lehet, hogy ők meg a Belgrád borozóban lennének elfogódottak.

III.

Múzeum, kultúra, na ez rövid fejezet lesz. Nem mintha nem jártuk volna a híres helyeket végig, de arról nincs mit mesélni, a történetüket bárhol elolvashatod, saját sztorim pedig nincs nagyon. Itt élt a spanyol Picasso, az orosz Sztravinszkij, a lengyel Chopin, az olasz Apollinaire, a román Ionesco, a magyar Kassák, meg még állítólag néhány francia is. Meglepő módon Áron lett a vezető, ő készült fel a legjobban az útra. Útikönyvet is hozott, amiben volt egy szótár-rész, tele hasznos francia mondatokkal, pl. "Ez a művész poszt-impresszionosta korszakából való, ugye?" Meg egy másik útikönyve is volt - Áron nagyon módszeres - amely egészen régi volt, még talán a 30-as évekből. A "Patikusnál" című fejezetben például ilyen példamondatok voltak: Ópiumos tinktúrát kérek. Ma ezt biztosan az "Arab negyed" című fejezetbe tennék.
Mindent összevetve Áron tök jó idegenvezetőnk lett.
Mutatott egy házat, ahol II. Rákóczi Ferenc lakott. Róla én is tudok - Árontól függetlenül - egy eredeti francia legendát. Úgy tartják, hogy a rulettet ő találta fel, amikor Párizsban várta, hogy a Lajos fogadja és valamivel agyon kellett ütni az időt.
Természetesen a rulettet Pascal találta fel, a filozófus-matematikus, amikor éppen a valószínűség-számítás területén végzett kísérleteket. Az viszont lehetséges, hogy a szerkezetből szerencsejátékot, játékszabályokkal, dizájnnal, miegyébbel már Rákóczi csinált. Elég gyakorlatias ember volt.
Tény, hogy Párizs első rulett-szalonját ő nyitotta meg az 1713 és 1717 között. Ezt se tudtad, mi? Magyarországon mindenki meglepődött ezen a történeten.
Nem csak Párizsban cirkáltunk, hanem elmentünk a kihagyhatatlan Versilles-ba is, ha már annyit emlegetik és annyi vers van róla. Most kivételesen nem Majakovszkijt idézem, hanem Radnótit:

Versailles

Felforr a tó és tükre pattan
kövér halakból dől az ikra
karcsú lányok nézik mozdulatlan
arany csöppek hullnak lábaikra.

Ezek a kövér halak láthatók a tóban etetés után. Érdekes, hogy őt is ez ragadta meg. Csak a kis Trianont néztük meg, de nem köpködtünk, mint ahogy - állítólag - a magyar turisták szoktak. Egyébként meglepően szerény volt ahhoz képest, hogy mégiscsak egy nagyhatalmú királyé volt. A kert szép volt, viszont úgy látszik, augusztus már szezonvégnek számít, mert egyetlen szökőkút sem működött. És úgy általában is: Franciaországban nem láttunk működő szökőkutat.
A D'Orsé múzeumról annyit, hogy legfelső emeleten vannak a "sztárok", a földszinten nyugodtan végigrohanhatsz, no-hope-painters, szerintem a múzeumigazgató rokonai. Döbbenten láttam ott olyan virág-csendéleteket, amelyeket nyugodtan tulajdoníthattunk volna valamelyik idős magyarnóta-énekesnő alkotásának.
Mi a közös Jim Morisonban, Chopinben és Nagy Imrében?
A Pére-Lachaise-temetőben van síremlékük. A Pére-Lachaise és a Montmartre a két híres temető. Nem csak művészek vannak oda eltemetve, hanem arisztokraták, tábornokok, üzletemberek is. Olyan cifra, hivalkodó, embermagas sírköveket láthatsz és valami tök ismeretlen emberé. Viszont magasabb, mint Baudelaire sírja.
A turisták kifejezetten két sírhoz zarándokolnak, legalábbis én így figyeltem meg: Jim Morison és Chopin. Egyébként mindkettőjük sírja meglehetősen szerény, főleg ebben a környezetben. A Morison-rajongók mindenhová felírják alkoholos filccel a kedvenc számaikat, meg idézeteiket, de pl. a Chopin-fanok nem írják fel a sírokra, hogy "I love Cisz-moll" vagy ilyenek.
Mi Áronnal Emil Cioran román filozófus és író sírjához zarándokoltunk el. Akkoriban jelent meg a "Füzetek 1957-1972". Hihetetlenül hideg és cinikus aforizmákkal bombázta a világot és persze önmagát. A 40-es évek elején fordított hátat a múltjának és Romániának és Franciaországban telepedett le. Ettől kezdve csak franciául írt. Hogy miért? Erre is tudok idézni tőle egy aforizmát.


"Hogyan lehet az ember román?
Ez az a kérdés, amire nincs válasz, csak a hosszú hallgatás... a néma kétségbeesés."

(Cioran)

Ilyen humora volt. Csak Cioran sírja fölött sütött a nap.


IV.

Tulajdonképpen úgy jártunk, mint a Hajós András és a haverjai, akiknek szintén totál elegük lett egymásból Párizs végére. már más haveromtól - pl. az imént említett Gábortól is - hallottam, hogy összevesztek Párizsban. Érdekes pszichológiai téma lehetne: Párizs hatása a K. - Európai lélekre. Talán volt bennünk egy kis... irigység. Vagy ilyesmi. Szóval, amikor először vagy nyugaton és azt látod, hogy a koldus banánt eszik és jobban van öltözve, mint te. Hát azt nehéz feldolgozni. Pedig mi csak a legszegényebb párizsiakkal találkozhattunk. Aki nem totál ruppótlan az augusztusban tűz el a tengerhez. Meg a hőség. A tömeg. Senki sem beszél angolul, kivéve a turistákat, akik először vannak itt és még reménykednek.
Ezek csak kusza benyomások, régen volt, akkor még nálunk is más volt minden. Már alig emlékszem azokra a dolgokra, amiken meglepődtünk, amikre rácsodálkoztunk. Jacekkal, Lillácskával már alig találkozom, Danyil Izraelben keresi a helyét, egyedül az Áron-gyerek nem tudott eltűnni, itt lakik a szomszédban. Illene, hogy valami szép költői idézettel fejezzek be egy Párizsról szóló cikket, egy René Char idézet jut az eszembe, egy részlet A kígyó egészségére című versből:

"Szemek, melyek a nappalt föltalálni vélve föltámasztottátok a szelet, mit tehetnék értetek? Én a feledés vagyok."

 

^