SRI LANKA, EMBILIPITYA

1. Singha

2. Első levél a Planetclubnak: Budapest-Zürich-Katunayake-Embilipitiya

3. Első benyomások a buddhista kolostorban

4. Munka és meditáció

5. Matarai csirkefogók

6. A reggelről, a délről és az estéről

7. Buddhista papok a béke ellen

8. A mangófa árnyékában

9. Levél Mayának

10. Búcsú Migadayától

1. Singha

 

Mit kell tudni Sri Lankáról?
Bevallom, mielőtt elutaztam vajmi keveset tudtam róla, csak gyermekkorom haditudósításaiból visszhangzott a név: Sri Lanka. Azután belegondoltam, hogy sok mindennel kapcsolatban szóba került már. A Kandy-i táncok, az ayurvéda, Michael Ondaatje, a Sri Lanka-i író, aki többek között az Angol beteg című regényt írta, meg egy csomó verses kötetet. Én ugyan csak néhány versét olvastam, de olvastam Ivan Bunyint, a Testvérek című elbeszélése Colombóban játszódik.
Elsőként mégis az oroszlán jut eszembe Sri Lankáról, a singha, a kardos oroszlán, ott láthatod a zászlón, az állami épületeken, a repülőgépek oldalán.
Singha azt jelenti: oroszlán, a szingalézek tehát az oroszlán népe, Szingalézia pedig Oroszlánsziget. Ők a buddhista vallású többség, durván hetven százaléka a népességnek.
Hogy mi közük az oroszlánhoz?
Nos, ehhez vissza kell mennünk az időben. Van egy régi-régi mese, Szuppa dévi legendája, arról szól, hogyan jöttek a szingalézek a szigetre.
Szuppa Dévi, vagyis Szuppa hercegnő egy meglehetősen kacér fiatal leány volt, a bengáliai Vangában élt. A szülei is tudták róla, hogy ő aztán benne lenne minden jóban, ezért ahogy kell, szobafogságra is ítélték. Hiába volt azonban minden elővigyázatosság, újra és újra sikerült megszöknie.
Ráadásul még az udvari asztrológus is bekavart neki:
- Feltétlenül el kell zárni a lányt a külvilágtól - mondta - máskülönben attól tartok, hogy egy oroszlán felesége lesz!
Ettől kezdve még szigorúbban fogták, ő pedig még inkább meg akart szökni. A soron következő szökése alkalmával már a várost is elhagyta, lestoppolt egy karavánt és azzal a lendülettel elment velük Észak-Indiába. Egyébként a tudomány mai állása szerint a szingaléz nép valóban Észak-Indiából származik, de nem vágok a dolgok elébe.
Szóval a karaván vezetőjének elnyomta heartbreaking sztorit, hogy milyen kegyetlen volt a férje, meg a férje családja, kínozták, most is a nyomában vannak, szóval le kell tipliznie ezerrel. Nyilván, ha saját szülei bánnak rosszul vele, akkor nincs joga elszökni, azért találta ki a mesét a férje családjáról, legalábbis szerintem.
Miközben a karavánnal utazott, összeakadtak egy oroszlánnal. A többi utazó elszaladt olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtak. Csak Suppa hercegnő maradt ott. Félelem nélkül tekintett az oroszlánra és azt mondta:
- Állatok fenséges királya! Biztos vagyok benne, hogy nem fogsz bántani, nem félek tőled. Kedves a pillantásod és én tudom, hogy jó barátok leszünk.
Az oroszlán egy szempillantás alatt engedelmes lett és a lábai elé feküdt, gyönyörű szemeit nézte. Suppa simogatta az oroszlánt, ő pedig dorombolt. Grrr...grrr...aztán hirtelen felugrott, hátralökte a lányt, felkapta és a búvóhelyére vitte.
Évekig éltek együtt. Az oroszlán gyöngéd volt hozzá, és élelmet is hozott mindig. De bezárta az odúját valahányszor elment.
Két gyermekük született, a nevük Singhabahu és Singhabali. Úgy néztek ki, mint akármelyik átlagos gyerek kivéve, hogy a kezük és a lábuk nagyon szőrös volt.
Amikor Singhabahu tizenhat éves lett, azt kérdezte az anyjától:
- Mért van olyan nagy különbség közted és apa között?
Suppa Dévi elmondta neki a történetet. Sinhabahu nagyon magába fordult. Megpróbálta elmozdítani a sziklát és rájött, hogy van hozzá elég ereje. Úgy döntött, hogy ideje lelépni. Egy nap vállára vette anyját és húgát és meglépett a fogságból.
Órákon át mentek, míg végül egy faluba értek. Éppen a rizstermést aratták le. Amint meglátták az ifjút, akinek minden öltözéke egy pálmalevél, nagyon szőrös karja és lába volt, és ráadásul két nő ült vállán, azonnal köré sereglettek. Anura herceg is köztük volt. Azt kérdezte:
- Honnan jöttetek?
- A dzsungelből. Nagyon éhesek vagyunk, kérlek adj nekünk ennivalót.
Anura herceg vett egy kis főtt rizst meg leveleket, és odaadta nekik. Abban a pillanatban, ahogy Suppa Dévi megérintette a leveleket, arany tányérokká változtak. Anura hercegnek akkor eszébe jutott a jóslat, hogy a felesége az a nő lesz, akinek a kezében a levelek arany tányérokká változnak. Alaposan kikérdezte Suppa Dévit és rájött, hogy ő az apja húgának a lánya. Mindhármukat hazavitte és az asztrológusok által javasolt megfelelő időben feleségül vette Suppa Dévit. Még mindig gyönyörű volt. A sok szenvedés, amit ki kellett állnia még finomabbá és kedvesebbé tették.
Ezalatt az oroszlán, aki elveszítette a családját, vérengző természetének megfelelően tombolt az országban, megölt mindenkit, aki szembejött. A király felajánlott ezer aranyat, kétezret, végül még háromezret is bárkinek, aki megfékezi az oroszlánt.
Sinhabahunak minden vágya volt, hogy elnyerje a jutalmat. Anyja kétszer vissza tudta tartani, de harmadszor megszökött, és megjelent a király színe előtt. A király kétségbe volt esve. Azt mondta Sinhabahunak:
- Az oroszlán által megszállott és elpusztított földet is neked adom.
Sinhabahu elment az oroszlán barlangjához. Amint meglátta a fiát, az oroszlán kijött, hogy megölelje őt. Sinhabahu egy nyilat lőtt bele. Jó karma védte az oroszlánt, melyet Sinhabahu iránti szeretetével érdemelt ki. A nyíl visszapattant és Sinhabahu lábai elé esett.
Sinhabahu kilőtte a második nyilat, de az elgörbült. Amikor azonban Sinhabahu kilőtte a harmadik nyilát, az oroszlán elveszítette az önuralmát és ezzel együtt a bűvkört is, amely eddig védte. A nyíl átszúrta őt és ő holtan esett a fia lábai elé.
Ugyanakkor Vanga királya meghalt. A birodalom elragadtatott népe Sinhabahut választotta Vanga királyának. Sinhabahu elfogadta a koronát és átadta anyja férjének Anura hercegnek. Anura herceg egyszerűen túl boldog volt ahhoz, hogy kormányozzon.
Sinhabahu elutazott Lalába, szülőföldjére. Ott egy királyságot alapított magának, a neve Sinhapura. Ő is a nővérét, Sinhavalit vette feleségül. Gazdaggá tette Lalát és hosszú ideig bölcsen kormányozta.
Sinhabahunak sok gyereke volt. Vijaya volt a legidősebb. Nagyon erős volt, egészséges és intelligens. Ám nagyon önfejű is. Apja alkirálynak jelölte ki, amíg túl fiatal a királysághoz. Ügyesen bánt a munkásokkal, következésképp Lala gyorsan fejlődött.
Sajnos Vijaya belefáradt a munkába és játszadozni kezdett. Rosszindulatú fiatalok bandájában csínytevésekben élte ki magát. A király kétszer is megbocsátott neki, de harmadszorra beterelte őt és 700 barátját egy bárkába és hagyta, hogy hányódjanak az Indiai-óceánon. Azt mondta a fiának:
Hetekig hányódott a csónak és az élelemnek a végére jutottak. Éhesek és bűnbánóak lettek mind. Megesküdtek, hogy ha valaha is partot érnek jók lesznek és jól viselik magukat.
Végül egy reggel, hajnal hasadtával láttak egy építményt, amely kiemelkedett a tenger vonalából. Egy messzi-messzi hegy volt. Néhány hét múlva már látták, ahogy a szellő mozgatja a pálma-leveleket. Föld! Kiugrottak a bárkából és félig úszva félig gázolva, fejük fölött tartva fegyverüket, hogy víz ne érje elérték a lágy, homokos arany színű partot. Térdre estek.
- Oh, Devák! Hála nektek!
Vijaya volt az első, aki elérte a partot. Homlokát a bársonyosan puha homokba hajtotta és ünnepélyesen azt mondta:
- Birtokomba veszem ezt a földet. Esküszöm, jó atyja leszek alattvalóimnak és jó királya ennek az országnak.
A pálmái vörösek lettek, mint a réz, felvették a homok színét. ?"Thambappani" - mondta. Körbeszaladgáltak az aranyló homokban, kókusztejjel oltották a szomjukat. Azután összetalálkoztak egy buddhista szerzetessel, akit maga Buddha küldött értük.
- Üdvöz légy. Vijaya, Sinhabahu fia! Azért küldtek engem, hogy megvédjelek téged és az embereidet az itt élő yakkáktól és nágáktól. Szentelt vizet locsolt szét, megkötötte a mágneses fonalat és eltűnt.
Kuveni a yakka királynő, aki őröket állított, hogy a hajótörötteket megegye, hallotta hogy egy hajó érkezett és az emberek a szárazföldre úsztak. Ünneplünk! Egyik szolgáját kutyává változtatta és elküldte, hogy csalja el őket a szárazföldön keresztül.
Vijaya fontolóra vette a taktikai lépéseket, majd elküldte egy társát, hogy derítse fel a környéket. A férfi, amint meglátta a kutyát, azt gondolta: ?"Ajjaj! Ez később biztos emberré változik..." Követte a kutyát, az meg egy tóhoz vezette. ?"Egy fürdőhely!" - gondolta a férfi. Letette a fegyverét, ledobta a ruháit és a vízbe gázolt. Evett egy kis lótusz-gyökeret és nagy kortyokban itta a vizet.
Kuveni várta az ebédjét. De a varázs-fonal megvédte a férfit. Dühében a várbörtönbe vetette őt. Egymás után, lassacskán Vijaya minden emberét elnyelte Kuveni barlangja.
Leszállt az éjszaka. Vijaya felderítő csapatából senki sem tért vissza. Úgy döntött, ideje fontolóra venni a dolgot.
A kutya visszajött. Kuveni volt az. Egy fa mögé pördült.
- Te nyomorult! - kiáltotta Vijaya, meglendítette a fegyverét és rá vetette magát. - Valami rosszat tettél az embereimmel. Most meg foglak ölni.
Ő volt az erősebb. A királynő alkudozni kezdett.
- Visszaadom minden barátodat, sziget királyává teszlek, és a szolgád leszek, ha meghagyod az életemet. Yakka becsület szavamra mondom.
Ezek után Vijaya kiszabadította mind a hétszáz emberét, Kuveni pedig bőkezű lakomát adott az egész kíséretnek. Fényűző ünnepségen vettek részt már legelső éjszakán a festői Tambappaniban. Újra köszönetet mondtak a déváknak.
Vijaya és az emberei letelepedtek. Kuveni, aki gyönyörű nővé változott, nekik adta a szigetnek azt a részét, ami korábban az ő királysága volt. Vijaya és az emberei kivágták az erdőt egy helyen és házakat építettek maguknak. A Tamana-Nuwara nevet adta a fővárosának, néhány mérföldre van a mai Puttalamtól. A földművelésbe is belefogott, hogy élelmezni tudja az embereit. Azután Kuveni segítségével megtámadta a szomszédos Yakka birodalmat és leigázta őket.
Telt múlt az idő és Vijaya nyugtalankodni kezdett. Egy rangban és státuszban hozzá illő királynőre vágyott. Tudta, hogy - jóllehet Kuveni vonzó - de csak a mágiának köszönhetően. Vijaya elküldte a minisztereit, hogy hozzanak neki menyasszonyt Vangából. Ők pedig Vijayi hercegnővel és az őt szolgáló hétszáz nemes leánnyal tértek vissza a szigetünkre egy szépen díszített hajóval. Számtalan ajándékot hoztak, fejedelmi ünnepély volt.
De hogyan szabadult meg Vijaya Kuvenitől? Bőkezű tartásdíjat ajánlott fel neki, és megígérte, hogy lakhat a gyerekeivel együtt a királyság bármely részén. Kuveninek a szíve szakadt meg. Ez lenne az az ember, akit ő becsapott a kedvességével? Hol volt már az a varázserő? Elvált Vijayától és Lankapurába ment, ahol egy másik Yakka-törzs élt. De ők attól tartva, hogy Kuveni megint elárulja a Yakkákat elfogták és megölték őt.
Két gyereke el tudott menekülni a dzsungelbe, de többet senki sem látta őket. Azok a weddók, akik ma Sri Lankán élnek, úgy tartják, hogy az ő leszármazottaik.
Egyszerre tartották Vijaya herceg és Vijayi hercegnő koronázását, esküvőjét, valamint az ő hétszáz szolgálójuk és hétszáz szolgálóleányuk esküvőjét is. Vijaya nem kevesebb ideig, mint 38 évig uralkodott, és már teljesen jó útra tért. Halálakor virágzó birodalmat hagyott maga után.
Vijaya és Vijayi leszármazottait szingalézeknek hívják. Lehet, hogy azért mesélik így, mert az oroszlán, aki fogságba ejtette Suppa hercegnőt valójában egy kemény harcos volt. Erős és bátor volt, egy szingha, vagyis oroszlán. Nyilván nagyon szőrös ember volt. És ne feledjétek, Suppa Dévi mindig flörtölt és senkitől sem félt. Ez lehetett az oka, hogy nem futott el. Lehet, hogy azért rejtőzött barlangba, mert félt attól, hogy a király megtalálja.
De a Sri Lanka-iak úgy mesélik ezt a történetet, ahogy 2600 éven át mesélték; hogy az ősapánk egy oroszlán volt, aki egy hercegnővel kelt egybe. Így hagyták a történetet, nem kételkedtek, nem nyomoztak, ahogy az a szingaléz emberek nagyvonalúságára jellemző, akik szeretik a jó történeteket.
Ezért van, hogy a szigetország első neve Singhalesia vagyis Oroszlánsziget volt. Szép fokozatosan kiszorították az őslakosokat, az alacsonyabb fejlettségi szinten álló weddókat. Ma már alig néhány weddó él a dzsungelben.
Azután Ceylon lett a neve. Ez kínai eredetű név és Ceylaan volt, ezt most képzeld el kínai kiejtéssel. A kínai tengerészek után jöttek az arabok, malájok, dánok (nem vicc a nyugati parton egy csomó dán településnév van!) végül a portugálokkal, majd a hollandokkal kezdődött el a gyarmatosítás időszaka. A hollandok leszármazottai mind a mai napig élnek a szigeten, ők a burgherek, a nevük holland, de az anyanyelvük angol és pont úgy néznek ki, mint egy tamil vagy egy szingaléz. Például Michael Ondaatje (Mikhael Ondaadzse) az író burgher. Az angolok sokáig úgy tartották hatalmukban a szigetet, hogy a király, a buddhista papság és a vezető értelmiség a Hillcountryban az ú.n. Kandyan Kingdom nevű királyságban élt. Egész 1815-ig, amikor kitört a Kandy-i felkelés, melyet az angolok vérbe fojtottak, innentől egész Ceylon az övék lett. Később Lanka lett a neve.
Sri Lanka 1972-től. A sri valami olyasmit jelent, hogy magasztos, szent. Szóval ez a különös ország azóta szent, amióta szocialista.

^

2. Első levél a Planetclubnak: Budapest-Zürich-Katunayake-Embilipitiya


Hát igen.
Az ember eleinte sehogy sem hiszi el, hogy Dél-Ázsiában van egy repülőtéren, hőség, mindenki mezítláb, senkit nem ismer és lassan hajnalodik. Európai alig. De azok a leggyanúsabbak.,
Egészen az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy én tényleg eljuthatok Sri Lankára. Pedig már jóelőre leleveleztem Shu Yin bácsival, ő volt a project-coordinator. Öreg kinainak képzeltem el, hosszú, fehér kecskeszakállal. Ki más is élhetne egy ortodox buddhista kolostorban ilyen névvel?
Írta a levélben, hogy készüljek fel arra, hogy kulturális sokkot fogok kapni.
Hajrá!
Nem tudott megijeszteni.
Az viszont sokkal jobban aggasztott, hogy 9 órát kell majd repülnöm, és én tökre parázok a repülőn. Egész úton markolom az ülést, meg ilyenek.
Szóval jó esély volt rá, hogy kilenc óra repülés után olyan lesz a karom, mint Popeynek spenót után.
A Vista utazási irodánál vettem jegyet, úgy néz ki, Ázsiába az a legolcsóbb. Kis imbolygó Malév-géppel mentem Zürichig.
(Előtte persze már csomó dologra felkészültem. Megnéztem a CIA weboldalán, milyen a helyzet Lankán. Budapest, Vaccination center, oltóközpont, milyen oltások kellenek. Jelenleg: ÁNTSZ Budapest Fővárosi Intézete 1138 Budapest, XIII., Váci út 174 Tel: 329-0490-tol 329-0498-ig 509-es mellék Rendelési idő: hétfőtől péntekig 9-12 óráig. Ez a tisztiorvosi szolgálat. Minél előbb oltasd be magad!)
Legalább egy hónappal az utazás előtt. Ne feledkezz meg a maláriáról sem! Azt mondták, Sri Lankán nem vészes, de ne felejtsd el a malária nagyon súlyos. Nemcsak fázol, azt annyi. Meg lehet tőle bénulni, akár meg is halhat tőle az ember. Magyarországon a svájci Lariam nevű gyógyszert lehet kapni. Pár héttel előbb el kell kezdeni szedni. Én úgy csináltam, hogy minden szerdán szedtem be egy szemet, hát ezt majd úgyis elmondják a Tisztiorvosi Szolgálatnál.
Zürich.
Ott vártam egy órát. Kellemtelen volt a kis géppel utazni, állandóan imbolygott. Ráadásul - ez már szeptember 11-e után volt - egy fiatal, izmos arab ült mellettem, akinek görbe kard volt a kezébe tetoválva. Nem vicc!
Ennek ellenére egy kedves embernek bizonyult, észrevette, hogy parázok, és igyekezett megnyugtatni, hogy semmi baj, mindig ilyen ez, németül mondta, angolul nem beszélt, de fő a gesztus.
Utána kb. egy órát vártam Zürichben a Sri Lanka-i gépre. Remélem nagy lesz, azt mondják az nem billeg annyira.
Kinéztem az ablakon, nem lehetett eltéveszteni. Karcsú gép az oldalán a kardos oroszlánnal, a singhával. Kicsi karcsú, atletikus gép. Nehogy má ez elrepüljön Colombóig.
Érdekes, hogy amikor beszálltam, akkor már nem volt kicsi, legalább négyszer akkora volt, mint a Malév gépei. Például két darab kétszer akkora utasteret tartalmazott. Még soha nem utaztam ilyen "távolsági repülőn".
Belül is nagyon tágas volt és olyan kényelmes.
A felszállás az para volt, képzeld el, amikor egy ilyen tömeg begyorsul 700 km per órára. Olyan érzés volt, azt hittem kirepülök magamból. Utána jobb lett.
A stewardesek hagyományos lankai ruhában voltak, és felszállás után gyógynövényes fehér kendőket osztottak szét, hogy azzal toroljuk az arcunkat.
Mindegyikből ki lehetett nézni egy Miss Universet.
Szóval ez volt a felszállás de később megszoktam a repülést és - ez arról szol, milyen hihetetlen derűt sugároznak ki magukból a Sri Lankaiak - még akkor se ijedtem meg igazán, mikor Románia felett viharba kerültünk.
A gép ugrált fel-le, mint a hullámvasút, a lankaiak meg röhögtek, mint a Vidámparkban.
Az oroszlán bátor és vidám. És alapvetően kedves. Hiszen ő a legerősebb, ezért nyugodtan lehet kedves.
Eltelt néhány óra és kezdtem élvezni a repülést. Lassan ki mertem nézni az ablakon.
Micsoda tájakat lehetett látni fentről! A Fekete-tenger! Na jó, az pont úgy nézett ki, mint mikor felnézel az égre, kékség felhőkkel, csak éppen ehhez lefele kellett nézni. A nagy kékség! A Kaukázus összegyűrve, mint egy nagy barna tízórais zacskó! Perzsia! Öröm volt nézni a kivetítőn, mi minden felett repülünk el.
Szemben - vagyis az előttem lévő ülés hátában - kis képernyő volt. Lehetett válogatni, hogy a felhőket akarok nézni a kivetítőn, vagy filmeket angolul, hindiül, tamilul, szingalézül. Adtak fejhallgatót is, a filmekhez, meg a rádióhoz. Indiai zenét kerestem, az egyik kedvenc kazettám, amit egy Bismillah Khan albumról vett át a Kis Zoli.
A repülőtér
Sajnos elkövettem azt az apró hibát, hogy nem hoztam magammal a Sri Bodhiraja telefonszámát, sőt a colomboi magyar konzul számát se, ami öreg hiba.
Ebből mindenki kitalálhatja, hogy az első éjszakát a reptéren töltöttem, fejem alatt hátizsák, kezem diszkréten a bőröndön pihent.
Mivel nemcsak idős kínai nem volt a reptéren, de semmilyen kínai, sőt senki, akiből kinéztem volna, hogy a Bodhirajahoz tartozik.
Körbekérdezgettem az embereket, megkérdeztem két Good Sheperd-os apácát, hátha tudnak valamit, de semmit nem tudtak segíteni és amúgy se voltak túl beszédesek. Közben egy csomó ürge ostromolt azzal hogy ők tudnak szállást, meg százvalahány dollárért bevisznek Embilipitiyába. (Ha-ha, ti is rosszul tudtátok a nevét!)
Igyekeztem a k. vagány k.-europai benyomását kelteni, nem mintha tudták volna, hogy az hol van.
- Majd később, brother, alszom rá egyet, addig nyomd lejjebb az árakat - mondtam nekik.
Annyira nem volt vészes a dolog, mert a zsebemben volt egy Shankar nevű Sri Lankainak, meg a legszebb stewardesnek a telefonszáma, mind a kettő Colomboban lakott.
Szabadidő hasznos eltöltése repülőn.
Az volt, hogy nagyon mosolyogtunk egymásra, amikor jött, meg amikor ment, es így szép lassan bemosolyogtuk magunkat egymás szívébe. Az is nagyon rokonszenves volt neki, hogy megyek segíteni a Bodhirajanak. Szóval megbeszéltük, hogy valamelyik hétvégén, ha Colomboban leszek, felhívom. Akkor még nem tudtam mekkora távolságra van Embilipitiya Colombótól.
Emberek a repülőtéren.
Namármost, az egyik, ami nagyon érdekes, hogy egy másik kultúrában nagyon nehéz megállapítani, hogy ki a jólszituált, ki a lepattant. Hogy kinek lehet hinni.
Például egyszer amikor a miskolci buszpályaudvaron aludtunk Krasznahorkáról jövet, jött egy arc és mondta, hogy aludjunk nyugodtan nála, meghív minket.
Látszott rajta, hogy bizonyos értelemben lehet rá számítani. Ha vele megyünk hívja a haverjait és becsülettel fejbe vágnak minket valamivel, a hátizsákokat pedig elviszik. Rövid beszélgetésünkből az is kiderült, hogy a buszpályaudvaron biztonságban vagyunk, hiszen annyira akarta, hogy vele menjunk.
Namost ilyesfajta intuíciók ennyire más környezetben nem működnek.
Úgyhogy aludtam rá egyet és reggel újult erővel fogtam az alkudozásba.
Lealkudtam 56 dollárra. Az ürge egy szálloda sofőrje volt, úgyhogy tök hivatalos volt az egész, számlát is adott, meg minden.
Kilenc óra repülés után négy-öt óra autóút végleg betett a gyomromnak. Utoljára az első aikido-edzések után volt ilyen szar a gyomrom, amikor másfél órán át csak estünk meg bukfenceztünk.
Ráadásul olyan göröngyösek az up-country útjai, hogy alig tudtam aludni.
A Sri Lankaiak szerintem nem ismerik a KRESZT, mindenki megy, amerre lát, viszont egyfajta illedelmesség és óvatosság pótolja náluk a közúti szabályokat. Na jó, ne idealizáljuk! A közúti szabályokat semmi sem pótolja. Mennek és dudálnak. Az én sofőröm is - nem vicc - félpercenként dudált, a kanyaroknál meg folyamatosan, nehogy kisgyerek, kutya, bölény, vagy ilyesmi ugorjon elé.
Átkeltünk azon a nagy hegyen, ami az óceáni éghajlatot a száraz szavannaitol elválasztja. Megzabolázott, megtervezett dzsungelen vitt át az út. Plantation. Kaucsukfák, kókuszpálmák. Meg az a jellegzetes tehén, csak ránézel és tudod hogy Indiában vagy. Megvan?
Nagy nehezen megtaláltuk a Bodhiraja Colleg-ot. (Később tudtam meg, hogy az 56 dollárból, amit kért a sofőr lazán el lehet élni 3 hónapig, de mindegy, a repülőtéren nem volt olcsóbb.)
Kijött egy szerzetes bodhiszinű ruhában, - éppen óra volt - mondta, hogy bocs, de elnézték az időpontot, előző nap vártak, azt hitték akkor jövök. Aztán elirányított egy harminc év körüli indonéz nőhöz, ő foglalkozik az újakkal.
Kiderült, hogy ő a Shu Yin, úgyhogy semmilyen idős kínairol nincs szó és valószínűleg nem is lesz. Singapore városából jött és meglepően jó angol kiejtése van. Én legalábbis a szingaléz, a tamil, és a kambodzsai angolnál jobban értem a szingapúrit.
Shu Yin kisasszony egy kicsit mindig olyan, mint az óvodában, amikor a gyerekekkel játszik. Többnyire mosolyog, kivéve, amikor harsányan kacag.
Elsőnek is azon, hogy bölcs, öreg kínainak gondoltam fehér szakállal és Shu Yin bácsiként emlegettem.
Shu Yin kisasszony többi nevetéséről később lesz szó, a kultúrsokkról szóló fejezetben.

^

3. Első benyomások a buddhista kolostorban


Embilipitiya és Migadaya. Embilipitiya a régebbi. Amikor nyolcadikos voltam, akkor kezdték el vágni a fákat a falu helyén. Délen van a dzsungelben nem messze a Singharaja-tól.
A dzsungel szaga halált idéz. Halottvirág-szag van, mint a temetőben. Estefelé a kihunyó tűz szagával keveredik. Minden este az emberek összesöprik a szemetet a házuk előtt és elégetik. Szabályos rendben kis tüzecskék lobognak a főút mentén. Aztán hamu.
Nagy zörgős sárga buszok viszik az embereket. Van magán és állami busztársaság. Mondanom se kell az állami a legsúlyosabb. Láttad a Smaragd románcát? Tudod ott is volt egy ilyen busz a dzsungelben. Na, pont olyan!
Vannak ezek a tipikus szarvasmarhák, csak rájuk nézel egy képen és már látod, hogy ez valahol Indiában van. Ez az egyik kedvelt közlekedési eszköz. A marhákat nem övezi olyan rituális tisztelet, mint az indiaiakat, de azért szeretik. A szegény ember lova. Kis kétkerekű szekeret húznak (Hinajana), a "szobám" ajtaja mellett is egy ilyen szekér rajza van. Mellette idézet páli és szingaléz nyelven a Dhammapada első verse:

1. A szándék minden dolognak az indítéka, lényege.
Azt, aki gonosz szándékkal teszi tettét, szólja szavát,
nyomon követi szenvedés, mint igavonót a kerék.

A mellettem lévőn pedig a második vers, szintén két nyelven, színes rajzzal:

2. A szándék minden dolognak az indítéka, lényege.
Azt, aki igaz szándékkal teszi tettét, szólja szavát,
nyomon követi boldogság, mint árnyéka a lépkedőt.

Egy nagy hodályban laktam fal nem is volt, csak térelválasztó. Ez azt jelenti, hogy alul-fölül át lehetett nyúlni a szomszédba. Ajtó nincs csak egy laza függöny. Narancssárga. Ágy és asztal. Az ágy fölött rovarháló. Ilyen háló alatt hálnak az emberek a trópusokon. Egészen súlyos kinézetű rovarok vannak, némelyik annyira undorító, hogy ehhez már egyáltalán nem kéne repülni, de azért repülnek is. Ablak sincs nagyon. Teljes nyitottság. Mindenen átfúj a szél. Nehéz a zárt tereket igénylő európai embernek. Vajon van olyan, hogy mondjuk izofília? (szeretnék egy kicsit bezárva lenni egyedül). Képzeld el, még a zuhanyzó is teljesen nyitott, nincs fala, ezért ruhában kell zuhanyozni! A kolostor olyan, mint egy szép trópusi arborétum. Csodálatos. Nem olyan komor, mint az európai kolostorok. Minden olyan?könnyed, talán ez a jó szó.
Az eleje nagyon nehéz. Az első ázsiai útja mindenkinek nehéz. Különösen, ha eltökélted magadban, hogy nem turista leszel és olyan helyeken, olyan emberek között fogsz élni, akik nem nagyon találkoznak külföldiekkel. Magadtól kell rájönnöd a szabályokra. Az első hónapban folyamatosan meglepett fejed lesz. És ami a legfontosabb, el kell sajátítanod egy jellegzetes keleti gondolkodásmódot. Meg kell fejtened, hogy ki is vagy te ebben a szituációban. Milyen kategóriába lehet besorolni. Mihez hasonlítasz a leginkább. Figyelni kell, hogy a többiek mit csinálnak. Szerénység, egyszerűség, türelem. Egy vallásos zsidó vagy mondjuk egy katolikus biztos, hogy sokkal jobban be tud illeszkedni ebbe a rendbe.
Például Mark. Ő a másik fehér ember. Mivel ő katolikus, sokkal jobban viseli a monotóniát, a fegyelmet, kevésbé csábul el. Meg ő vidéken élt, nem a fővárosban, az is számít. Nincs begyorsulva annyira.
Mielőtt átköltöztem a "hodály"-ba egy kisebb házikóban laktam, külön, amíg Peter, a belga haza nem utazik. Kőház, fürdőszoba. a csapvíz jobbnak tűnik, mint Moszkvában, pl. nem bűzlik veszettül, de azért meg se próbáltam beleinni. az ágy fölött rovarháló. Úgy lóg le, mint egy csillár és ha akarom beteríti az egész ágyat világoskék csipkével. A wc keleti típusú, kérdezték, tudom-e mi az, majd nagyot nevettek, amikor nem tudtam és mondták hogy ez az első kultúr-sokk. (Még sok lesz, az első hónapban mindenkinek folyamatosan hülye feje van.) Egy porcelánba foglalt lyuk fölé kell guggolni, mint egy szumó-birkózó, vagyis az egész talppal. Aki már yógázott korábban, annak jobban fog menni.
Ezen kívül még a gyíkokról kell szót ejtenem. Ujjnyi nagyságúak és olyan rózsaszínűek, hogy olyat csak egy idült alkoholista láthat. Gekkó, igen, ez a nevük! A szobában élő állatok közül ők a legszebbek. És megeszik a rovarokat. Szeretem őket. Ó, azok a moszkvai szobák, ahol csak csótányok voltak, meg hébe-hóba egy-egy pók! És az is normális méretű!
Éjszakánként valami állandóan futkározik és dübörög a tetőn valamint olyan hangokat ad, mintha valaki szüntelenül fogat mosna.
A kérdéseinkkel egy nagydarab, fekete bőrű szelíden mosolygó Sri Lankai szerzeteshez fordulhatunk, Nandinak hivják. Nem magyar, csak úgy hangzik a neve, mint egy magyar név. Nandi Visnu bikája volt, tudod, azon lovagolt be abba a városba. Vagy ez nincs meg? Kérdezz meg egy krisnást, biztos szívesen elmeséli.
Megkérdeztem, mi az, ami éjszakánként futkározik és dübörög, valamint olyan hangot hallat, mintha szüntelenül fogat mosna.
- Csak a monguzok - mondta, mintha ez tök természetes lenne. Mi más is lehetne a tetőn?
Furcsán nézhettem, mert elmagyarázta.
- Egy monguz-család. A monguzok jók, az ember barátai. Távol tartják a patkányt meg a kígyókat. A monguz az egy állat, ami úgy néz ki..
- Vágom. Rikitikitevi.- Erre ő lepődött meg. - Kipling-mese.
Nem ismerte.
Lassan leesett amit mondott.
- Nandi, mi a legrosszabb, amit a szobámban találhatok?
Megnyugtatott, hogy valami nagy veszélytelen csótány-féleség.
Akkor még nem tudtam, milyen az a bogár, amire már ők is azt mondják, hogy nagy.
Később, amikor átköltöztem a "hodályba", akkor találkoztam a kókusz-bogárral. Érdekes, hogy a "Szerelmem Afrika" - szerű egzotikus limonádékban milyen ügyesen megkerülik a trópusok kevésbé szép, kevésbé romantikus oldalát. Például nem tudom, hogy csinálják, hogy a színészeket nem lepik el a legyek és a szúnyogok.
Vagy itt van például a kókusz-bogár. Kábé akkora, mint ez a billentyűzet. Steven Spielberg legrosszabb pillanatait idézi. Két kurva nagy szeme van és néz. Amikor pedig megpróbálod kituszkolni a partvissal a szobádból, akkor hangos, sípoló hangot ad ki, a patkányok ilyen a hangjuk.
Egy bogár, aminek hangja van! Átérzed?
A szerzetesek nagyot jót mulatnak a bogár-fóbiánkon, mert Mark is parázik a bogaraktól. De a helyiek nem.
A legmulatságosabb számukra az, hogy teljesen veszélytelen bogaraktól félünk, a legveszélyesebb rovartól pedig, amelyik komolyan életveszélyes, hát attól egyáltalán nem. Szinte észre sem vesszük.
A szúnyog.
Minél közelebb vagy a dzsungelhez, annál több van belőlük. Legalább tízféle halálos kórt terjeszt.
A legtöbb egy Dhamma Kusala nevű hatvan év körüli szerzetessel beszélgetek. Rajong az orosz irodalomért. Tolsztoj, Gorkij, Korolenko. Ifjú korában forradalmár trockista volt. Nagy nosztalgiával emlékezett vissza azokra az időkre, amikor Colombo utcáin és terein verekedett a rendőrökkel. Kapott támogató levelet Kádár Jánostól, Joszif Titotól, sőt Fidel Castrotól és Che Gueverrától is. Hihetetlenül sokat tudott Kelet-Európáról. Abszolút tudta, hogy mi a különbség a Jugoszláv és mondjuk az NDK szocializmus között. Tudta, hogy Budapest a fővárosunk. Képzeld, még az 56-os forradalomról is hallott.
Végül kiábrándult a politikából, az igazi szocializmust a buddhista kolostorban találta meg. Szétosztotta az ültetvényeit és szerzetes lett. Most ő az egyik kertész, meg az orvos.
Segítek neki a kertben és a raktárban. Közben jól elbeszélgetünk Sri Lankáról, forradalomról, irodalomról, meg ilyenek.
Ülünk a raktárban Markkal és Damma Kusalával, pakoljuk a szappant, tejport, szóval az adományokat, és egyszercsak ilyen fura üvegcséket találunk. Mark megkérdezte, hogy mi az.
- It's for the eyes - válaszolta Damma Kusala.
Értetlenség.
- Do you meant for the ice? - kérdeztük Markkal.
Vagyishogy jégnek, nem szemeknek.
- A szemeknek - erősítette meg Damma Kusala és a szemére mutatott. - Ha egy szerzetes már nagyon beteg és meg fog halni, elviszik egy kórházba és kioperálják a szemét. Azt egy ilyen tároló üvegcsébe rakják és elviszik egy amerikai klinikára. Ott vak embereknek adják vissza a látását. Ezért nálunk minden szerzetes felajánlja a szemét.
Még valamelyik első napon mondta Shu Yin, hogy mehetek jógára, olyan reggel 5 körül kezdődik. Ennek nagyon megörültem, kérdeztem, hogy tudok majd felkelni (ugyanis a telefonom abban a kocsiban maradt, amelyik idehozott).
Azt mondta, nagyon hangos buddhista zene szól, úgyhogy mindenképpen felébredek rá. Ennek ellenére elkéstem. Kerestem honnan szól a zene, közben kiderült, hogy a meditációs terem nem is ott van, ahonnan a zene szól. Azért az utolsó két gyakorlatra odaértem.
A főpap Shobita Thero nagyon rendes volt, maradhattam a meditáción és a kedvemért angolul is elmondott mindent lassan, érthetően. Mondta, hogy ha szeretnék, máskor is jöhetek, értem küld egy szerzetest, aki felzörget jóval előbb, mint ahogy a zene kezdődik. Azután meghívott magához teázni. Az egyik tea tört zöldrizsből és különböző gyógynövényekből álló kásás valami volt, de nem volt rossz íze, a másik sima fekete tea.
Közben Magyarországról kérdezgetett. Hol van Magyarország? Mi a hivatalos nyelve? Vannak-e ott feketék? Vannak-e külföldiek?
Mondtam, hogy most már vannak, de régebben alig. Négert például csak a tévében láttunk.
- Milyen vallásúak a magyarok?
- Többnyire nyugati keresztények. Katolikusok vagy reformátusok. De egy kicsit minden vallás megtalálható.
- Ön is keresztény? - kérdezte.
- Nem, én nem - mondtam.
- És miben hisz? - kérdezte.
- Nem hiszek semmiben - feleltem - semmiben sem hiszek.
A főpap egy ideig hallgatott. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni.
- Hát ez remek! Nem hisz semmiben! Ez tetszik! Szabad szellem! Tud olvasni, tanulni nyugodtan - mondta és felnevetett.
A főpap 50 körüli, nagyon komoly és markáns arca van. Komoly, ugyanakkor laza. Úgy értem a mozdulatai annyira lazák, légiesek, mint egy aikido-mesternek, tulajdonképpen nem illenek egy ilyen korú emberhez. Hihetetlen tisztelet övezi. Amikor a puja utan körbemegy, az emberek földre vetik magukat előtte és megérintik a ruhája szegélyét.
A puja a buddhista istentisztelet, bár ez nem a legjobb szó. A buddhizmusban több isten van, de nem olyan fontosak. Az is csak a létezés egyik szintje. Az istenek léteznek, tehát szenvednek és meghalnak. Kevesebbet szenvednek és később halnak meg, mint az átlagember. Kevesebb hibájuk, bűnük van. De alacsonyabb szinten állnak, mint az, aki felébredt és megszabadult. Brahman például ott könyörgött Buddhának, hogy tanítsa. Nem is imádkoznak Buddhához, értelmetlen. Ő már nincs hatással a világra, a világ sem rá, megszabadult. Csak a szutrákat éneklik. Az elején pedig a Hármas Fogadalmat:

Buddham szaranam gaccshámi
Dhammam szaranam gaccshámi
Szangham szaranam gaccshámi

Vagyis:

Buddhához folyamodom oltalomért
A Tanhoz folyamodom oltalomért
A szerzetesek közösségéhez folyamodom oltalomért.

Azáltal válik valaki buddhista világi hívővé, hogy a Hármas Fogadalom elmondásával kinyilvánítja tiszteletét Buddha iránt. De Buddha nem tud segíteni senkinek. Mindenkinek a magánügye a megszabadulás, a megvilágosodás.
Minden este van ilyen mise. Ott van az egész város, sőt szerintem a környékről is mindenki. Itt a nők is járhatnak templomba, meg az egészen kicsi gyerekek is.
A második napon, a szertartás végen a főpap egy kisebb beszédet mondott a mikrofonba szingalézül, majd angolul is, de nem mindent értettem. Annyi lejött, hogy rólam beszélt, meg hogy Magyarországról jöttem és ilyenek.
(Tulajdonképpen csak akkor lepődtem meg igazán, hogy nekik milyen nagy dolog az, hogy itt vagyok, hiszen maga a főpap beszélt rólam, Shobita Thero.)
Később Shu Yin, a project-coordinator megkérdezte, hogy mennyit értettem belőle.
- Csak azt - mondtam - hogy rólam volt szó és valami jót mondtak.
.- The Highpriest gave you special bless - mondta mosolyogva Shu Yin kisasszony.
Puja, vagyis mise minden este van. A szerdai és a szombati tetszik igazán, olyankor van utána közös meditáció a meditation hall-ban.
Ez a meditation hall nagyon kellemes hely. Először egész Migadaya-Embilipitiyában egyedül itt van légkondi. Már ettől hűvösségtől valami nyugalom szállja meg az embert. A föld alatt van pont az oltár alatt, amelyen körbe-körbe a Huszonhét Buddha foglal helyet, akik megelőzték Szidhárthát. Szóval a lépcsőn lemegyünk a föld alá.
Hűvös és kék. Puha szőnyeg. Kék falak mindenféle díszítés nélkül. Olyan kékek, hogy már a puszta látvány megnyugtat és ellazít. Mindenki hoz magának ülőpárnát és leül törökülésbe vagy lótuszba vagy fél-lótuszba. A szangha.
A főpap mond valamit a mikrofonba. Talán valami szutra lehet, nem egészen értem. Mély hangja egészen laza és nyugodt. Miközben beszél fokozatosan, lassan halványodnak a fények, félhomály lesz, végül egészen sötét.
Minket korábban Nandi és Damma Kusala tanított meditálni. Van a légzés-meditáció, meg a loving kindness, de az túl nehéz lenne nekem. Én a légzést csinálom, anapana sati, ahol az ana - belégzés, a pana - kilégzés, a sati pedig a meditáció. Nagyon nehéz egy percnél tovább rögzíteni a figyelmet, mert, mint ahogy a Dhammapadaban is írva vagyon:

33. Csapongó, szerteágazó, elkószáló gondolatát
egyenesítse ki a bölcs, mint nyílvesszőt fegyverkovács.

34. Mint a vízből kihúzott hal vonaglik a part fövenyén,
a Kísértő hálójában úgy vergődik a gondolat.

És tényleg úgy ugrál, mint a vízből a kihúzott hal, sehogy se akar nyugodni. Mindig keres valamit és mindig máshol. Ez az a csapongó - csavargó gondolat, amely Sri Lankára hozott, ebbe a faluba, amely végigvezet majd engem a négy fővároson, végig egész Sri Lankán.

^

4. Munka és meditáció


Eredetileg úgy volt, hogy templomépítésre mentem meg könyvtárosnak. Azután kiderült, hogy ez nem egészen így van, a templom áll, mint a cövek, és nincs konkrét munka, hanem hol ez van, hol az és mindig rohangálni kell utána.
Szóval a volunteerek még keresik a helyüket. A többieknek megvan. Minden szerzetesnek megvan a maga munkája, van aki könyvtáros, van, aki kertészkedik vagy különböző tárgyakat tanít. Dhamma Kusala orvos és az egyik budit is ő tisztítja. Azért írok budit, mert ez fából összeeszkábált pottyantós-guggolós változat. Két vödör van egy kék és egy fehér. Az ürüléket a kék vödörből öntöd le vízzel. Utána az ajtóból még rázúdítod az egész helyiségre a vizet a fehérből. Na akkor tiszta. Micsoda alázat ez egy olyan embertől, aki városi nagypolgári családból származik, ismeri az európai történelmet, tudja ki volt Tolsztoj, Walt Whitman, a felvilágosodás íróit, mert errefelé még a leghíresebb amerikai színészeket sem ismerik, szóval hogy egy ilyen jómódú művelt értelmiségi nemcsak az, hogy budit tisztít, de még büszke is rá, hogy jól csinálja, hogy az övé a legtisztább és ebben a büszkeségben és van valami alázat. Ő még kókuszdió-héjjal le is sikálja, errefele ezt használják kefe helyett. Az ő szerzetesi neve, Kusala egyébként azt jelenti: aki jól végzi a dolgát.
Fiatalkorában a világot akarta megtisztítani a forradalom tüzével, most tiszta csapvízzel tisztítja a budit, és úgy tűnik, elégedett.
Szóval amíg nem derült ki, mit kell csinálni, eleinte söprögettem és virágokat locsoltam, este a puja után a fekete, mackós Nandi atya tanított nekünk meditációt.
Külön könyvet lehetne írni arról, hányféle meditációt gyakorolhat egy buddhista szerzetes, némelyik egészen bizarr, de velünk a két legegyszerűbbet ismertette meg. A breath in - breath out és a loving kindness az a két meditáció, amit kezdőknek ajánlanak. Vagyis a légzés-meditáció és a szeretet-meditáció. Sok minden másról is beszéltünk ennek kapcsán, de most nem hagyom, hogy a gondolataim elsodorjanak, maradjunk a légzésnél. A lélek és a lélegzet amúgy is eléggé összefügg.
Meditation. Azt jelenti tudatosság, figyelem. Semmi spéci misztikus dolgot nem jelent, csak azt hogy figyelsz, ura vagy a gondolataidnak.
A gondolat csapong, mint a partra vetett hal. Hol itt, hol ott vagy gondolatban, de soha nem ott, ahol testben. Ez azt jelenti, hogy nem vagy jelen. Ezért kell gyakorolni a figyelem rögzítését. A legkisebb tárgy is hihetetlenül érdekessé válik, ha hagyod, hogy hasson rád. A figyelmet egy tárgyhoz kell rögzíteni. A legegyszerűbb a légzéshez, az, hogy úgymond mindig kéznél van. megpróbálok mindent kizárni a tudatomból, csak a légzésem figyelem. Az utat, amit bejár a levegő, azt az érzést, ahogy áramlik az orromon, a tüdőmön át. Ki. Be. Ki. Be. Ilyenkor ülünk, többnyire törökülésben vagy seizában, jobb kézfejünk a bal tenyerünkben pihen, a két hüvelykujjunk összeér. A hátunk egyenes és laza. Az egyenes tartás nem valami kényelmes, de hosszú távon ez kevésbé fárasztó, mint az „eltés vizsgaidőszakban a könyvtárban” című testtartás.
Mivel a figyelmem elterelődik, kell még valami ami rögzíti. A számolás. Kilégzés egy belégzés kettő, vagy kilégzés-belégzés egy, kilégzés-belégzés kettő. Mondjuk ötig vagy tízig, utána pedig visszafelé. Többnyire még így is csak fél percig pihen a figyelmem, azután elkezd ficánkolni, kalandozni. Ez veled is így lesz, de emiatt nem kell haragudnod magadra. Azért meditálsz, mert még nem tudod összpontosítani a figyelmedet. Ha tudnád, tök felesleges lenne, nem?
Ezek a nagyon egyszerű dolgok a legnehezebbek.
- A világi ember számára is van egészen gyakorlati haszna a meditációnak. A meditáló embert kevésbé támadják meg a bajok, betegségek, sőt még a szúnyogok is kevésbé csípik - mondta Nandi thero. - Amikor meditálsz az olyan mintha a tűz kialudna benned, ellazulsz, lenyugszol és még a testhőmérsékleted is alacsonyabb lesz. Minél magasabb a testhőmérsékleted, annál jobban csípnek a szúnyogok. A meditáció lecsillapít, csökken a hőmérsékleted, a szúnyogok pedig elrepülnek melletted. Ez a tudományos magyarázat.
Reggelenként pedig a söprés.
Azért írom, hogy söprés és nem söprögetés, mert Nandi ugyanakkora jelentőséget tulajdonít neki, mint a meditációnak.
Emlékszem, söprögettem az udvaron, és Nandi, aki egy magasabb rangú szerzetes azt mondta, hogy rosszul csinálom.
Első reakcióm a megütközés volt. Hát lehet jól és rosszul söpörni?
Akkor megmutatta, hogy kell.
Erőteljes, energikus mozdulatokkal, egészen belehajolt a söprés irányába. Szinte azt is mondhatnám, hogy átéléssel söpört.
Persze nem tudtam utána csinálni.
- Tudod arról van szó - mondta a jól ismert Nandi-féle mosollyal - hogy a meditáció is munka és a söprés is meditáció. Amikor söpörsz, látszik, hogy gondolatban egészen máshol jársz. Rögzítsd a tudatodat. Ne gondolj másra, csak a levelekre a földön, meg mozdulatra, amit tenned kel, a mozdulat ívére, erejére, lendületére.
Miért is nem sikerült nekem? Elmondom, mert szerintem, sok mindent segít megérteni.
Azért, mert a meditációért tudtam lelkesedni, az udvar kisöpréséért pedig nem. Meditálni magasztos, komoly értelmiségihez méltó tevékenység, az utcát vagy az udvart seperni elég proli dolog. Vagyis ennek a munkának nem tulajdonítottam értéket. És gondolj bele, ez nem azén véleményem, ez az európai kultúrából jön. Nálunk a legcikibb dolog utcaseprőnek lenni. Ezért voltam bennem ez a lelki gát, nem tudtam azonosulni a szereppel, hiszen egy alantas, rangon aluli munkát ciki jól csinálni. Az én felfogásom szerint.
Buddhista felfogás szerint azonban nincs alantas munka, mindent érdemes jól csinálni. Buddhista felfogás szerint a söprés nem csak az udvart tisztítja meg, de engem is. A tudatosságot, az egységet, a harmóniát tanulhatom meg ezáltal. A söprő meditáció nehezebb a légzésmeditációnál.
Szóval a különbség a fejünkben van. gondolj csak bele: az egyik dobozokat rakodik egy raktárban minimálbérért, elfárad benne és utálja, a másik meg fizet is azért, hogy sokkal nagyobb súlyokat emelgessen, igaz, konditeremben.
Hol a különbség?
A fejükben.
Az egyik azt gondolja, hogy dolgozik, a másik azt, hogy szórakozik, sportol, pedig valójában ugyanazt csinálják.
Egy keleti emberben nem merült volna fel az a gondolat, ami bennem, amikor egy este meglátogattam Shu Yin kisasszonyt. Egyedül volt abban a nagy, félig kész házban, ahol lakott, takarított, felmosott, hajlongott, mint egy pálma a trópusi viharban és arra gondoltam, itt van ez harminc, harmincöt év körüli nő, hol a férje, hol a gyerekei, kedves Shu Yin, miért, kinek takarítasz te olyan nagyon ebben az üres házban, ami csak a tiéd?

^

5. Matarai csirkefogók


Így teltek a napjaink. Egy ideig ki sem mozdultam a kolostorból, csak munkálkodtam, beszélgettem, igyekeztem megszokni az új helyzetet. Nomeg ha egész nap is történt semmi extra, a szombat esti közös meditáció mindig elbűvölt. De mondták nekem, hogy nyugodtan menjek el másfél órára van innen a tengerpart, a déli. Shu Yin még annyit mondott - ezt mindig elismételte - hogy legyek egy kicsit távolságtartóbb. És hogy legyek nagyon óvatos, de nem fejtette ki.
Szóval elhatároztam, hogy a hétvégét Matarában töltöm.
Ó, festői Embilipitiyai buszpályaudvar, kóbor kutyák, az út szélén kókuszt evő tehenek kétkerekű kordét húzó indiai bikák, tuktuk hegyek, varánusz fut át az úton, mindenki mosolyog rám és integet nekem.
Az első megálló, ahol le lehet szállni és tenger van, a busz végállomása, Matara, állítólag Andare szülőföldje. Andare tréfás népi hős, az egyik Kandy-i király udvari bolondja volt, most nem emlékszem, melyiké, de igazi kópé volt, számtalan népmese maradt fenn róla.
Nem volt nehéz szállodát találni, még a Lonely Planet könyv nélkül is sikerült. Tengerparti szálloda, hétszáz forint egy éjszakára, nem rossz.
Azt szeretem Sri Lankában, hogy nem gond megismerkedni emberekkel. Itt inkább az a gond, hogyan legyél egyedül. Egy ideig feküdtem a napon, szívtam be a solar energyt és már jöttek az arcok, hogy dumáljunk. Elsőnek Bob Marleyval ismerkedtem meg.
Totál bobmárlis volt az ürge, fekete bőrű rasztás hajú, könnyű volt összehasonlítani, mert a reggikirály ott virított a pólóján. Mondta is, hogy nagyon szereti és hogy ő is katolikus, mint Bob Marley. Mondta, hogy elidegenvezet engem én meg rábólintottam. Megnéztük a katolikus templomot, a holland erődöt, ez a hely nevezetessége, a Star Fort. 1763-ban készült el és ez volt az utolsó nagy erőd, amelyet a V.O.C. vagyis a Holland Kelet-Indiai Társaság épített. Azután elmentünk hozzá átvészelni a forró déli órákat. Ez legalább annyira érdekes volt, mint a holland erőd, sőt érdekesebb.
Rögtön az elején megjegyzem, nem azért lakik ilyen érdekes helyen, mert hippi, meg rasztafári, meg reggit hallgat, hanem mert errefelé szoktak így lakni.
Szóval ez a szó szoros értelmében nem ház. Csak teteje van, falai nincsenek. Tulajdonképpen egy barátja kertjében lakik. Fából készült oszlopok tartják a szintén fából készült tetőt. Egy szoba az egész, de van itt minden, szekrény, tűzhely, poharak, tányérok, székek, sőt még egy asztal is. Az oszlopok és a középső tartótúd tartja az egyszerű zsákvászonból készült függőágyakat, amikben ültünk. A Nilwala Ganga partján van, ez Matara folyója, a város szélén. Üldögéltünk, gyömbérsört ittunk, kellemes árnyék volt, kifejezetten jó volt, hogy a házon átfúj a szél. Onnan tudtam, hogy a város szélén vagyunk, hogy Bob mutatta az aligátorokat a folyó túloldalán, ott úszkáltak.
- Te, nem félsz, hogy ezek átjönnek egyszer?
- Nem, nem jönnek át. Minden állat fél az embertől, az aligátor is. De van egy varánuszom, az ideszokott. Minden nap erre megy át.
Nem sokkal később befutott a varánusz is. Bobby mondta, hogy nem kell tőle félni, magától nem bánt, viszont nem érdemes felhergelni se, mert olyankor csapkod a farkával és a farkában van valami mérgező váladék. Persze nem szoktak meghalni tőle de elég kellemetlen és elfertőződhet. Azt kell csinálni, hogy felhúzod a lábadat és úgy már teljesen biztonságos. Bob még meg is etette, igazi háziállat lehet. Csak annyi baj volt vele, hogy néha beszorul a szekrény alá, olyankor a söprűvel ki kell piszkálni.
Amikor elmúlt a déli hőség, felfrissültünk, kipihentük magunkat, elindultunk, hogy megkeressük a haverjait a kikötőben. Bátran állíthatom, hogy egész Matara legnagyobb gazemberei gyülekeztek ott. Mikor odaértünk, éppen egy sovány, okkersárga szemű, negyven év körüli ürge mesélt valami sztorit a turistákról, válogatott káromkodásokkal fűszerezve. Kiderült, hogy ő is velük van Jamesnek hívják, hajókon zenél és dealerkedik. Nekem is megpróbált mindent eladni, de nem sikerült.
Gondoltam eldumáljuk az időt a buszom indulásáig, de ők elkezdték magyarázni, hogy ma már egyáltalán nem megy busz visszafele, és legjobb ha itt töltök még egy napot a szállodában, amit ajánlanak. A dolgot az tette még gyanúsabbá, hogy már jópáran ajánlották nekem azt a szállodát, mindenki csak azt az egyet. Egy ideig még győzködtek, de én az utolsó pillanatban azt mondtam, hogy mindjárt jövök elfutottam a buszállomásig, fel az Embilipitiyai buszra és kész. Még integettem is nekik az ablakból.
Ez volt az első tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy keleten egészen pofátlanul lehúzzák és átverik az embert. Segítenek, mesélnek mindenfélét, még szállodát is ajánlanak, aztán amikor megkapod a számlát, hát kiderül, hogy ez a beszélgetés valójában idegenvezetés volt és nem is olcsó. Dühösen kifizeted, ők meg a legártatlanabb képpel mondják tök barátságosan, hogy gyere máskor is és nem érdeklik miért bosszankodsz.
De nem lehet rájuk igazán haragudni, olyanok, mint a gyerekek, kedves szélhámosok.

^

6. A reggelről, a délről és az estéről


Levél a Planetosoknak


Mikor kérdezel egy külföldit, hogy éltek ott (Mongóliában, Floridában, Mikronéziában) többnyire azt mondja, semmi különös. Aztán, amikor megkéred, hogy mondja el egy átlagos napját, és bele-bele kérdezel, akkor derül ki, hogy mennyire furcsa, megdöbbentő és helyenként groteszk az a másik ország.
Így szokott ez lenni. A saját országát mindenki logikusnak, normálisnak, és egy kicsit unalmasnak tartja. Csak miután megmártóztál több kultúrában, akkor jössz rá, mi milyenek vagyunk, mi az, ami csak ránk jellemző.
És akkor jössz rá arra is, hogy minden kultúra szabályok, előítéletek és megmagyarázhatatlan mániák szövevénye.
Ez különösen szembeötlő tud lenni egy Theravada kolostorban. A Theravada az egyik legősibb és legkonzervatívabb irányzata a buddhizmusnak. Ezt az irányzatot követi Sri Lanka is, amely mint tudjuk a buddhizmus szent földje. Buddha ugyan csak három alkalommal járt itt és nem sokáig időzött, viszont a Tan itt lelt menedékre, és itt foglalták írásba a buddhista tanok gyűjteményét a Tripitákát.
Az alábbiakban leírom egy átlagos napom történetét. Főleg a problémákat, kellemetlenségeket fogom leírni, hogy az utánam jövők okuljanak belőle, és fel tudjanak készülni lelkileg. Szóval amolyan előörs-féle vagyok.
A kép melyet az állapotokról festek sötét lesz, mint a csillagtalan délszaki éjszaka.
A 2003 október 7-ei napot választottam, mert annyira töményen átlagos volt, hogy semmi nem volt benne, ami a többi napban ne lett volna meg.
Dobszó tagolja a napot.
Három dobszó egy nap.
Korán reggel pontban hétkor dobpergésre ébredünk.
Mintha kivégzésre hívna.
Pedig sokkal szörnyűbb dolog készülődik.
Reggeli.
A közhiedelemmel ellentétben a ceyloniak pocsék teát főznek. Képzeljétek el, a teát rengeteg cukorral isszák (gyilkosság!), kakaóval és igénytelen tejporral. Szerintük ez nagyon finom.
Egy hetembe került, amíg rájöttem hogy lehet megúszni.
Azt mondtam, hogy a tej meg az édes dolgok nem tesznek jót a gyomromnak. Egyébként a gyomrom folyamatosan készen van, de azt hiszem ez a normális, még nem állt be az itteni vízre és fűszerezésre.
A magam részéről fontosabbnak tartok egy jó reggeli teát cukor nélkül, mint hogy egyek valami főtt rizst reggelire.
Teát szerencsére tudok csinálni a szállásunk konyhájában, amely történelmi filmek hangulatát idézi, viszont van merülőforraló, és ez elég a boldogsághoz.
Aztán zuhany.
A zuhanyzó kint van szabadtéren a banán-ültetvény mellett, fala sincs, ajtaja se így ruhában kell zuhanyozni, és csak bent a szobádban vetkőzhetsz le. Mosni is itt szoktunk, általában szappannal egy lavórban, aztán kiteregetjük a kötélre száradni. (Általában a zuhanyzó és a wc még egy tengerparti jóféle szállodában is a Bunuel-filmek hangulatát idézi, szóval enyhén szürreális, de erről majd később. Azt hiszem ennek egy külön fejezetet szentelek.)
Most pedig munkára!
Korábban egy idősebb szerzetesnek segítettem a raktárban. Ő elég jól beszél angolul, majdnem tökéletes szingaléz kiejtéssel és igen szórakoztató ember. Például trockista, és ifjú korában rendszeresen szervezkedett, meg verekedett a rendőrökkel meg ilyenek. Meg most is nagyra tartja Trockijt, Che Guevarrát, es Maxim Gorkijt.
Jelenleg Shu Yin kisasszonynak dolgozom az óvodaban. Kapálom és egyengetem a talajt meg hozok földet, hogy tudjanak rajta játszani a gyerekek. Talicska csak egy van, azt mindig elviszi valaki, de rengeteg paródia készült a témára.
Az egyik ilyet használom.
Buddhista talicska. Számtalan tulajdonságomat fejleszti. Például egyensúly-érzék. A kereke ugyanis olyan, hogy üres állapotban is fel tud borulni, megrakottan meg pláne.
Ez is egyfajta koncentrációs gyakorlat.
Szeretem csinálni, csak kicsit fárasztó, meg aztán egyedül vagyok, nincs kivel beszélgetni. Shu Yin addig a kicsiket nyüszteti az óvodában.
Aztán ebéd.
Talán már el is képzeltetek egy keleties salátabárt, ahol egzotikus fűszerek illata szál a levegőben. Díszes porcelántálak megrakva mindenféle finomságokkal. Mint egy távol-keleti étterem, vagy egy igazán jó falafeles, mondjuk mint az Oktogonnál...
Hat ezt sürgősen felejtsétek el!
Nem mintha különösebben rossz lenne a kaja...
A fő probléma az étkezési szokásokkal van. Ugyanis az a szokás, hogy mindenből, vagy majdnem mindenből raksz a tányérra. Ennyiféle étel összekutyulva nem valami guszta. A szokás nyilván még abból az időből ered, amikor a buddhisták kolduló szerzetesrend voltak és körbejárták a vidékét.
Igyekszem magam választani, azt mondom a gyomrom miatt kell.
Ha csak egy-két kaját választasz, pl. sült makréla és savanyított mangó, vagy rizs és sült fokhagyma, vagy hagymás paprikás krumpli, akkor egész jó.
A falubeliek már jóval korábban ott várakoznak az ebédlő előtt. Kezükben mindenféle ételek, fazekakban, tálakban. Mindent ők főznek, otthon, itt a konyhán csak a rizs készül, meg az a pikáns tea, amiről már beszéltem.
Az ebédlő nagyon szép. Mint egy előkelő kínai teázó. Vagy mint egy kis ékszerdoboz. Rózsaszín. Finom keleties díszítés. Lampionok. Majd meglátod a fényképeken.
Dél.
A kolostor üres és kihalt.
Dobszó.
A szerzetesek tógához hasonló öltözékben lassan libasorban vonulnak az ebédlőig. A kezükben legyező és eating ball (nem tudom, mi lehet ez magyarul, ilyen nagy fekete félgömb, ebből esznek.) Elöl a főpap, aztán magasság szerint, legalábbis úgy vettem észre, a legkisebbek vannak leghátul.
Mikor mind leültek a hosszú fa-asztalokhoz, a falubeliek bemennek, gyékényeket terítenek a padlóra, a buddha-oltár elé, leülnek törökülésben és imádságokat recitálnak. Megköszönik a szerzeteseknek, hogy imádkoznak értük, tanítják őket. Aztán felajánlják a kaját előbb Buddha Urunknak, majd a szerzeteseknek. A főpap megköszöni a felajánlást és megáldja őket.
Szerintem versben teszi, de nehéz megállapítani, mert a szingaléz nyelv olyan, mintha mindenki ugyanazt a végtelen hosszú, időmértékes elbeszélő költeményt mondaná, hol komoly, hol vicces részhez érve...
A falusiak felállnak, elteszik a gyékényeket, majd lassan mosolyogva, szótlanul körbejárnak. Mindenki viszi a maga kis fazekát és kínálgatja a szerzeteseket.
A szerzetes, ha nem kér valamiből tenyerével letakarja az eating ballt, esetleg meg is rázza a fejét.
Aztán kicsit később körbehordozzák a nagy bádogkannákat kútvízzel. A kútvíz nem csapvíz, tiszta és iható, de azért az europaiaknak (Marknak és nekem) még külön meg is szűrik egy nagy fémtartályba. Én ezt a szűrt vizet iszom.
A többiek (vagyis mi, a kolostor dolgozói) nem ehetnek, amíg az utolsó szerzetes be nem fejezte az ebédet, és el nem mosta az eating ballját (mi lehetsz te magyarul? ét-gömb? evő csésze? tálka?)
Utána jövünk mi.
Utánunk a Szieszta.
Visszamegyünk a hálóhelyünkre. A cipőt, papucsot mindig le kell venni, ha egy terembe belépünk, vagy bármilyen fedett helyre, mivel mindenhol van egy Buddha-oltár, és ez a tisztelet jele. A lábtörlő itt sokkal logikusabb, mint nálunk, ugyanis itt tényleg a lábukat törlik bele, nem a cipőjüket.
A Szieszta 3-ig tart. Ilyenkor van a legnagyobb hőség. Aludni se nagyon lehet, mégis azt lehet még a leginkább. Ilyenkor szoktam megnézni, megszáradtak-e a ruhák, vagy felmegyek a könyvtárba, aminek a klímája kiváló. Árnyas, huzatos, csak a majmok ugrálnak a bádogtetőn, de azt meg lehet szokni.
Aztán folytatjuk a munkát, vagy bemegyünk a citybe vásárolni, vagy beszélgetünk a szerzetesekkel. Akármelyik is, 6-ig tart.
Hattól vagy inkább fél hattól kezdődik a készülődés a pudjára. Ez olyan istentisztelet-féle.
A pudja.
Ez a harmadik, utolsó dobszó. Hangosabb, mint a többi, nem csak az a nagy gongszerű valami szól, hanem három kis pergődob is különböző hangmagasságon.
Bejön.
Hétkor kezdünk.
Addigra a szerzetesek már felsöpörtek, készítettek illatos teát, gyújtottak füstölőt, gyűjtöttek virágokat Buddhának. (Buddha nagyon szereti a virágokat. Hát ezért olyan a kolostor, mint egy arborétum! Minden virágot a kolostor kertjéből gyűjtenek.)
Nem tudom láttál-e már buddhista templomot?
Nyitott és nagyon színes. Szóval tető van a fejünk felett, de nincsenek falak. Az emberek a Buddha-oltárhoz viszik a virágszirmokat, illatos olajat, teát, füstölőt, közben dobpergés.
Aztán a szutrákat éneklik. A végén a főpap mond valamilyen beszédet.
A csütörtök és szombat tök jó nap, olyankor lemegyünk a föld alá. Ott van a meditacion hall, egy nagyon kék és hűvös terem. Szép sorban lemegyünk mind, Migadaya összes buddhistája. A fal világoskék és csak nagyon enyhén díszített. Légkondi zümmög, a terem elején egy kis emelvény mikrofonnal. Mindenki hoz magának egy ülőpárnát hátulról a nagy függöny mögül, leülünk. A Highpriest mond egy rövid beszédet, hogyan lazítsuk el magunkat, egy szutrát énekel mély, nyugodt hangon. Közben a fény egyre tompább lesz, a végére pedig kialszik. Teljes, koromfekete sötétség. Ilyenkor kiüríted az agyad, elengedsz minden gondolatod, és csak a légzésedre figyelsz. Minél tovább meg kell tartanod az ürességet. Ha jön egy gondolat, ne kapaszkodj bele, ne gondold tovább, engedd el, mintha nem is a tiéd lenne.
A többi napon már 8-kor vége van a pudjának, utána vacsora.
Hosszú, dolgos nap után elérkezett az este.
Ideje, hogy megemlékezzünk azokról a parányi lényekről, akik mindvégig ott voltak a közelünkben, mégis most válik igazán nyomasztóvá a túlsúly.
A levél elején már beszéltem arról, hogy egyik kultúra milyen viccesnek találhatja a másik szokásait. Például a magyar szerzetesek ihatnak bort, sőt néha egyenesen kötelező, de tilos bármi olyasmit enniük, ami csípős. Még mustárt sem. Itt pont fordítva van. Az alkohol tilos, de elképesztő csípős dolgokat meg tudnak enni. Vagy például a rovarok. Az európai kultúrában a rovarok tisztátalan állatok. Minél messzebbre el kell kerülni őket. Ha a légy rászállt az ételre, akkor az tisztátalanná vált, ki kell dobni, de minimum megmosni.
Szóval irtózásunk a rovaroktól nagy-nagy derültséget váltott ki. Főleg az, hogy Damma Diipar szerint csak egy igazán veszélyes rovar van itt, attól meg nem félünk. Ez a szúnyog. Olyan veszélyes betegségeket terjeszt, mint pl. a malária.
A "kedvencünk" a kókuszbogár.
Steven Spielberg legszebb pillanatait idézi.
A csápjaival együtt akkora, mint ez a billentyűzet, amin írok. Szerencsére még csak kétszer volt egymáshoz szerencsénk. Egyszer egy szerzetes megfogta és kirakta, egyszer meg sikerült valahogy kituszkolni a partvissal.
Ehhez képest egy csótány valódi esztétikai élmény. Nagy szemekkel rád mered, és mikor lökdösöd kifelé a partvissal, jól hallható sípoló hangon tiltakozik.
Horror!
Van még valami nagy és zümmögő, mindig ott akar aludni a rovarhálómon, de én meg mindig lepöckölöm. Remélem tanulékony fajta.
Meg vannak kis ugrálósak, na azok tuti, hogy nem tanulékonyak.
A helyzetet súlyosbítja, hogy ablak nincs, legalábbis nincs benne üveg, meg nincs benne semmi ablak-szerű, esténként röpülnek be a rovarok.
Ezen kívül meg vannak békák, meg gekkók, azok a kis gyíkok a falon. Meg van az a félméteres vagy még nagyobb gyík a varánusz, water monitor. Én szeretem, szerintem vicces. Mindig nyújtogatja a nyelvét és nyeli be a hangyákat, meg ilyeneket. Mint megtudtam Buddha egyik kedves állata.
Legközelebb lefényképezem.
Szóval az este olvasással, beszélgetéssel telik, valamint azzal, hogy megpróbáljuk bebizonyítani a rovarvilág képviselőinek, hogy mégiscsak mi uraljuk a Földet

^

7. Buddhista papok a béke ellen


Emlékszel azokra a kis színes emberkékre, amikkel játszottunk gyerekkorunkban? Volt hozzájuk ló, csákó, köpeny, kard, sőt még géppuska is. Mindenfélének be lehetett őket öltöztetni, azt csinálhattál velük, amit akarsz. Erre emlékeztettek azok a színes szobrok, amelyeket Embilipitiyában, Migadayában, Matarában láttam. Talapzaton színes katona, a ruhája zöld, a bőre rózsaszín, a géppisztoly a kezében pedig fekete. A talapzaton kétféle felitat. Az egyik: For the heroes of the war against the terrorism. A másik: May they leave the eternal Nibbana. Olyan, mintha játék lenne, pedig tudom én, hogy itt az indiákon minden színes, hogy már a régi görögök is festették a szobrokat, mégis meglepő volt.
Először azt hittem, hogy a '83-as polgárháborúról van szó, amiről annyit beszéltek a rádióban, de kiderült, hogy nem, sőt elméletileg most sincs béke, csak tűzszünet. Nem sokkal ezelőtt kezdődtek meg a béketárgyalások a Tamil Tigrisekkel. Hogy honnan ez az egész konfliktus? Nem akarom Ádám-Évánál kezdeni (pedig ők is Sri Lankán éltek) az egész '47-ig vezethető vissza, amikor Sri Lanka elnyerte a függetlenséget és a buddhista többség, vagyis a szingalézek alakítottak kormányt.
Badanayake asszony volt a világ első női miniszterelnöke.
Hamarosan kiderült, hogy ugyanolyan rosszul bánnak a tamilokkal és a többi kisebbséggel, mint ahogy velük bántak az angolok. Nem csoda. Gondolj bele: szent föld! És a szent földekre mindig igényt tart valaki, az nem lehet másé csak az igazhitűeké!
Meg aztán a tamilok se egyszerűek. Először is kit nevezünk tamilnak? Három rétegről tudok, amelynek az anyanyelve tamil. Az egyik a Sri Lanka-i tamilok, hinduk, régóta itt élnek, többnyire fizikai munkából élnek és szegények. Nem velük van a probléma. A másik az úgynevezett Sri Lanka-i muszlimok, ők viszont nem tartják magukat tamilnak, nem is szeretik a tamilokat, azok sem őket. Ezek a muzulmánok mórnak tartják magukat és bár otthon tamilul beszélnek, a mecsetben arabul és a szokásaik is arabosak. Főleg idegenforgalomban és ékszerkereskedelemben van érdekeltségük, szóval ők inkább célpontjai az erőszakos cselekményeknek, nem pedig elkövetői. Az elkövetők többnyire az indiai tamilok közül kerülnek ki, legalábbis én így hallottam. Az angolok hozták be őket, mint olcsó munkaerőt, egyik ültetvényről a másikra rángatták őket, sehol sem lehettek otthon, mindenhol idegenek maradtak, és az ebből származó hátrányok nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Sőt a bajok egyre jobban elmérgesedtek, ebből lettek a Tamil Tigrisek.
Nekik az a céljuk, hogy a sziget észak-nyugati részén kikiáltsák a saját államukat, amit úgy hívnak: Tamil Ealam. Én csak Tamil Álomnak hívom, mert lehetetlen, hogy sikerüljön és ha nekik is adnák, nem tudnák kormányozni, nincs köztük megfelelő számú értelmiségi, a többségük még írni-olvasni sem tud. Szabadságharcosként reklámozzák magukat, de valójában gyerekeket rabolnak el, nyolc-tíz éves gyerekeket, kiképzik őket, és bevetik. Ezek a gyerekek így nőnek fel. Északon az állam nem tudja megvédeni őket, ha megkapják a Tamil Tigrisektől a katonai behívót. Ezek ellen a gyerekek és felnőttek ellen harcolt a hadsereg, hogy ne raboljanak el több gyereket és ne tanítsák meg ölni.
Nehéz itt igazságot tenni.
A Tigrisek véleményét nem tudom elmondani az ügyben. Egyszer a kikötőben egy srác mondta, hogy a bátyja tagja volt az LTTE-nek (Liberational Tigers of Tamil Ealam) és mondta, hogy elvisz hozzá, szívesen beszél a céljaikról, de végül egyik cimborám sem vállalta, hogy elkísér, úgyhogy a mélyinterjú elmaradt. Pedig biztos mély lett volna.
Nos, a tamil kérdés a kolostorban is napirenden volt. Olyanok is voltak, akiket ez személyesen érintett, megölték a családját, felgyújtották a házát, voltak akik csak a jaffnai rokonoktól hallottak ezt-azt, de mindenkit érdekelt. Emlékszem Damma Kusala mondott egy példázatot az Oroszlánról és a Tigrisről.
- A tigris ügyes állat, a fára is fel tud mászni. Szüksége is van rá, ha megjelenik az oroszlán. De az oroszlán az senki elől nem mászik fel a fára. Rosszul választottak védelmezőt maguknak, mert oroszlán tigris elől még nem futott el soha! Úgy járnak, mint a tigris, akit az oroszlán kikerget a vadászterületéről. Oroszlánok vagyunk, ez a mi szigetünk! Harcolni kell Buddha földjéért!
Éppen a békefolyamatokról beszélgettünk, arról hogy a kormány tárgyalni akar a Tigrisekkel. Az előző napi puján a főpap arról beszélt, hogy a kormány földterületet akar adni a terroristáknak, akiket a nyugat, a katolikusok pénzelnek. A katolikusokat nem igazán szerették. Azon kívül, hogy állandóan zavart keltenek, és hogy nagy befolyással vannak a kulturális és üzleti életre, még ráadásul el is térítik a népet a buddhista vallástól, pénzt adnak a szegényeknek, ha kikeresztelkednek.
Nem tudom, így van-e, de úgy vettem észre alapvetően mindenről a katolikusok tehetnek.
Úgy látszik itt ők a zsidók.
Mindez persze nem esett le egyből. Damma Kusala mondta, hogy menjek velük Colombóba busszal ott lesz egy országos nagygyűlése a buddhista szerzeteseknek egy nagy stadionban. Valami demonstráció lesz és petíciót nyújtanak át a kormánynak, amit mind aláírnak.
Az az igazság, már csak azért is velük tartottam, mert jólesett volna egy kicsit kimozdulni, világot látni, úgy éreztem itt nem történik semmi.
Mark is jött, meg a kolostor személyzete is.
Emlékszem, ahogy Shu Yin minden egyes szót hangsúlyozva mondta:
- Nem javaslom, hogy elutazz velük. De ha mégis szeretnél elutazni, legyél fehér ruhában és mezítláb, feltétlenül mezítláb! Ez csak egy jótanács, megfogadod, vagy sem az már a te dolgod.
Én meg persze szerettem volna kiprovokálni Shu Yinből valami olyasféle figyelmet, ami a személyemnek szól (susu bolondság...) és persze elmentem velük, de azért a tanácsait elfogadtam.
Hajnalban indultunk el. Van a kolostornak egy nagy, zörgős, indiai gyártmányú busza, azzal mentünk. Colombo durván 5 órányira van Migadayától. Valamivel rövidebb idő alatt odaértünk, a sofőr Niki Lauda oly drámaian derékba tört pályafutását szerette volna folytatni. Akármilyen kanyargós is volt az út, egész idő alatt nem lassított, ha pedig valaki szembejött, akkor dudált és hagyta, hogy kitérjenek. Elszörnyedve gondoltam arra, hogy ez az ember hisz a lélekvándorlásban! Nem fél a haláltól!
De a többiek se! A kanyaroknál majd lerepül a fejünk, a kis szerzetesek meg nevetnek. Falvak, városok porfelhőben, mind egyforma, a központjukban angol bank, Clock Tower és színes katona.
Útközben egy közeli kolostorban ettünk kását, rizst, savanyú mangót, elmondtak egy beszédet a tiszteletünkre, azután mentünk tovább.
Egy nagy beton sportcsarnokban volt a nagygyűlés. Messzebb álltunk meg, odáig gyalog vonultunk, dél volt, égette a lábamat a beton, Shu Yinre gondoltam. Amíg el nem kezdődött a rendezvény, a szerzeteseink elmentek valahová, én a buddhista könyvesboltban töltöttem az időt. Páli, szingaléz és angol nyelven is voltak ott könyvek.
Azután visszamentem és hosszú sorban nagyon lassan bevonultunk a csarnokba. Közben beszélgettünk a szerzetesekkel, mondták, hogy nagy nap ez a mai, a mi főpapunk is beszédet fog mondani. Ahogy körbenéztem, annyian voltunk, hogy biztosan az ország összes buddhista papja ott volt.
Elkezdődtek a beszédek, néha szingalézül, néha angolul, egy idő után nagyon egyhangúvá vált. Volt aki nyugodtan beszélt, volt aki kiabált, hadonászott, ki-ki vérmérséklete szerint. Markkal kiugrottunk teázni meg dumálni egy kicsit a közeli talponálló teázóba, legalábbis én így hívom. Van néhány dolog, amire nehéz magyar szót találni, de persze a fő dolgoknak tökre megvan a magyar megfelelője.
Az is hasonló, hogy éppen úgy mint a rock-fesztiválokon, a fő attrakciót, a sztárt a végére hagyták. Ő is buddhista szerzetes volt. Már akkor tapsoltak, amikor megjelent a színen. Nem értettem, amit mondott, de éreztem a stílusát. Színesen beszélt, színpadiasan, szellemesen, a közönség gyakran nevetett, néha bekiabált valamit helyeslően, vagy spontán tapsvihar alakult ki. Népszerű sziporkázó szónok, aki azért állt ki, hogy legyen az, ami eddig, legyenek blokádok, hősök, szobrok kis, színes, ismeretlen katonákkal.

^

8. A mangófa árnyékában

Hamarosan jön!

9. Levél Mayának


Neked küldöm ezt a levelet, már csak azért is, mert megígértem, meg mert a neved az indiai istennőre emlékeztet, tudod, aki a fátylával elfedi a világot. És - nem biztos, hogy tudod - így hívták Sziddhártha herceg vagyis Buddha édesanyját is. De a legfontosabb ok az, hogy jó neked levelet írni.
Az első utam a fővárosba csak két napig tartott, és még is úgy tűnik több dolog történt, illetve többet lehet írni róla, mint arról a kábé egy hónapról a faluban. Talán csak azért, mert amikor az ember kiszabadul abból a rendes és monoton életből, a tudata sokkal érzékenyebben reagál mindenre. Hiszen történés csak ott van, ahol észreveszed. Utazni - tudatállapot. Sokkal finomabban érzékeled olyankor a környezetedet, hiszen először látod. Fokozott érzékelés, mint a biciklizés a belvárosban.
Tulajdonképpen azért kellett elutaznom, hogy elintézzem a vízumot még két hónapra, meg vegyek malária-tablettát, mert az fogytán volt, de ha jobban belegondolunk, nagyon nehezen bírtam ezt a nyugalmat, rendszerességet, a feszültség teljes hiányát.
Pont jókor jött ez az út. Egy út az ismeretlenbe, kék hajnalban, azt se tudtam, melyik busszal megyek, hogy találok oda a külügyminisztériumba, csak vállamra a kisebbik hátizsákot, aztán uccu neki.
Ami a vízumot illeti, magyar állampolgároknak az első hónapra ingyenes, tudod még a szocializmusból maradt vissza, ugyanis Srí Lanka szocialista köztársaság, bár egyszersmind nagyon vallásos és konzervatív is. Ők ebben nem látnak ellentmondást. Hogyan is létezne a szocializmus az egyház, a hit nélkül?
Szóval az első nap a vízum, a második nap pedig beszerzem a mindennapi maláriaelleni adagomat. Eddig egy svájci gyógyszert a Lariamot szedtem, ami tök drága, de Magyarországon csak ezt lehet kapni.
Elmentem hát Embilipitiya Citybe, a buszpályaudvarra. Körbenéztem, melyik busz megy Colombóba, de nem nagyon kellett megerőltetnem magam. Itt ugyanis a szokás, főleg a maszek buszok részéről, hogy áll az ajtóban egy fiatalember, aki eladja és ellenőrzi a jegyeket, valamint indulás előtt az ajtóban ordítja a megállók neveit. Csak figyelni kell. Tetszik ez a tarka-barka kicsit cirkuszi, kicsit álomszerű világ.
A legjobb magánbusz, irány iránytaxi jellegű mikrobusz, légkondi, zene, és még mindig tökre megfizethető. Harminc fok fölötti meleg, plusz a monszun lassan fölénk kúszik, nem érdemes spórolni.
Tudod a monszun olyan, mint egy filmben amikor az egyik szereplő elkezd emlékezni valami nagyon súlyos dologra. Mutatják a szereplő arcát, olyan háttérzene, ami egyre fokozza a feszültséget. A feszültség pedig növekszik, nem tudod mitől. Ilyen a monszun. Hat-nyolc órás útra jobb a légkondis busz.
Sajnos odafelé nem mikrobusszal mentem, hanem azzal a nagy, tohonya, rázós, sárga jungle bus-szal, amely semmivel nem kényelmesebb egy elefántnál. És mint tudjuk az upcountry útjai úttalan utak, kirázzák az ember beleit. Cserébe láthatod a kaucsuk-ültetvényeket, a híres ceyloni tea-földeket, az elárasztott rizsföldeket és a tamil asszonyokat, akik dolgoznak a földeken.
Az ember félájultan kavargó gyomorral kászálódik ki a buszból.

60. Álmatlannak hosszú az éj, a fáradtnak hosszú az út,
hosszú Lét sújtja azt, aki az Igaz Tant nem ismeri.

61. Ha útitársul nem talál olyat, vagy jobbat, mint maga,
haladjon útján egyedül; a balga társnak nem való.

Csak a hosszú útról jutott az eszembe. Azt hiszem ezt olvastam, vagyis a Dhammapadát, meg Lonely Planet sorozatból a Srí Lankát és ez itt most a reklám helye. Jó sorozat, ajánlom. Több térkép is van benne meg practic info, innen tudtam meg a külügy címét.

Az egyszerűbb utat választottam, leintettem egyet az utcákon cikázó kicsi, szemtelen és fürge motoros riksák közül (tuktuk), és bemondtam a címet. A tuktuk kicsi, háromkerekű és nincs ajtaja, úgyhogy kapaszkodni kell. Gyakran felborul. Errefelé ez a taxi.
A tuktukman keresztül-kasul cikázott a csúcsforgalomban, kerülgette a buszokat, kocsikat, elefántokat, gyakran még a járdára is felment, közben dudált, hogy tuuk-tuuk végül letett egy nagy betonépület előtt.
Szögesdrót, rendőrök kalasnyikovval, karszalagjukon a buddhista jelkép, Dharma Chakra, a Tan Kereke. Colombóban valahogy jobban érezni, hogy itt nemrég még háború volt. Fehéren izzik a nap.
Döbbenten bámulom az Imigration Department előtt kígyózó tarka ruhás tömeget. Ez egy fél nap lesz. A buszozással együtt tehát egy egész. Mikor lesz időm szállodát találni?
Egy Dharma Csakrás rendőr siet a segítségemre, mondja, hogy ezek indiaiak, akik be akarnak vándorolni, vagy itt dolgozni, menjek be nyugodtan az ajtón, aztán balra, a mi ügyeinket ott intézik. A nép pedig nem zúgolódik, nem kérdi miért megyek be előbb, szép türelmesen vár tovább.
Bent pedig viharos gyorsasággal sikerül elintézni mindent (mintha csak tudnák, hogy meg lesznek örökítve? ). Leadtam a papírokat, leugrottam a büfébe enni egy chinese rollt, mire visszaértem, már rég kész volt minden.
Kiléptem a fénybe, a ragyogásba, hunyorogva elindultam egy irányba, és akkor beleütköztem abba a két dologba, amit nagyon-nagyon szeretek. Vasúti sín. Tenger. Pontosabban az Indiai Óceán.
Elindultam a síneken. Céltalanul. A meleg és az óceán zúgása mintha átmosta volna az agyamat. Nem gondoltam semmire, nem terveztem semmit, csak mentem, majd csak lesz egy szálloda a közelben.
És akkor valami nyugtalanság fogott el. Egyre erősödött. Miért is? Talán a tenger... valahogy olyan furcsa a tenger szaga. De már láttam is a csődületet. Még a síneken is álltak az emberek. Mindenki összegyűlt a partnak arra a részére, pedig már messziről is látszott...
Egy óriási bálna feküdt a sekély vízben és rohadt. Minél közelebb mentem, annál elviselhetetlenebb volt a bűz. Mekkora bálna és milyen tehetetlen! Először rögtön az Ellenállás melankóliája jutott az eszembe, meg a Kis Pál és a borz. Bálnák a partra! Miért úsznak a partra? És hogyhogy egyedül? Mindenki csak nézte, de senki sem tudta megmondani.
Ez kizökkentett.
Visszamentem a minisztériumhoz, ott még nem volt olyan nagy a bűz, leültem egy parti sziklára, elővettem a Lonely Planet Srí Lanka című kötetét. Már jóelőre bejelöltem a legolcsóbb guest housokat. Látod, itt vagyunk mi, a nyugati parton, ez itt a vasút vonala, itt van a minisztérium, a legközelebbi pályaudvar pedig...hopp! hisz ez itt van a hátam mögött! Először azt hittem valami régi várrom.
Vonaton még úgysem utaztam. Ültem a földön és megpróbáltam kitisztítani a fejemből a melankóliát.
Srí Lankán minden lassan megy és dudál. Valószínűleg azért, mert emberek ugrálnak mindenek előtt.
Jön a vonat lassan, dudálva, mindenki lehúzódik a sínekről.
Biztos, hogy ezzel a vonattal fogok elmenni Bambalapitiyától Wellawattáig? Fürtökben lógnak az emberek a vonat oldalán.
Nagy lendülettel nekiindulok, hogy felküzdjem magam a vonatra és... kiderül, hogy nem. Hogy tök sok hely van belül. Hogy nem azért lógnak fürtökben a vonat oldalán, mert nem férnek el máshogy, hanem mert szeretnék látni az óceánt, a fehér sziklákat, az oszladozó bálnát, az amerikai anyahajót a távolban, a halászok nyomorúságos kunyhóit, a pálmafákat, szóval minden szépet és csúnyát amit ez a partvidék ezen a nyári napon adhat.

***

Wellawattában (Colombo 6 ) az első szállodában nem volt hely, de a pályaudvartól egy utcára találtam egy másikat. Nem volt egy ágyas szobájuk, kétágyast kellett kivennem, így került 700 ft- ba a tengerparti szálloda. Felejthető volt. Hotel Amnesia.
Kivettem a szobát, ledobtam magam az ágyra és bámultam a ventillátort ahogy forog. De jól esne most egy sör!
Amikor kipihentem magam, kimentem az előtérbe.
- Do You have any beer? - volt a kérdés..
- Nem kérem, mi csak ilyen undorító cukros vizet tartunk - felelte, legalábbis én ezt szűrtem le a válaszból.
Hirtelen mellettem termett egy barna bőrű csupa ránc emberke, akiről első ránézésre látszik, hogy tök gyanús alak, és totál le van pattanva és mondta:
- I'll bring you beer.
Mondtam, hogy nem, inkább mutassa meg, hol van. Nem akart kötélnek állni.
- Lead me to the pub and we will have some beer - mondtam. Nos ez hatott.
Elindultunk a kortalan arcú srí lankaival, aki a vállamig ért. Lassan esteledett, hűvös szellő fújt a tenger felől. Szeretem ezt a sós tengerszagot. És még az is a jó benne, hogy itt nincsenek szúnyogok, legyek, rovarok, valahogy a tenger közelében nem röpül az arcodba semmi.
Közben valami olyasmit mondott, hogy tengerparti háza, meg is mutatja.
Kiderült, hogy ő alapvetően egy halász. Azokban a kis izékben lakik a tengerparton, amiről nem lehet eldönteni, hogy ház, vagy sátor. Ott szárították a halakat a parti homokon. Láttam a fiát és az apját is, egy egészen ősz hajú öregembert. A fia éppen ment valahová.
Magához intette és kihúzott a füle mögül egy cigit.
Jókora gandzsa volt.
Azt vártam, hogy lekever neki egy taslit, hogy kerül ez hozzád, mit tudom én, de ennek az ellenkezője történt.
A kezembe nyomta:
- My son's ganja - mondta büszkén. - His ganja is the best in Srí Lanka. And Sri Lankan ganja is the best int he world.
Az ősz szakállú nagyapó is elkezdte bizonygatni, hogy az unokája termeszti a legjobb ganját. Csak tőle vegyek!
Hát igen, ennek olyan hagyománya van, mint nálunk a bornak. Lásd például a Kannabis-királynő című Srí Lanka-i népmesét, amelyben szintén szerepel, csak ott kana néven.

***

Egyébként komoly kétségeim voltak, hogy van-e Srí Lankán olyan, hogy kocsma. Embilipitiyában volt külön bolt, ahol az ember vehetett sört meg whiskeyt, de csak otthon ihatta meg. A nyilvános helyek mind teázók meg éttermek voltak.
Mentünk észak fele a tengerparton a vasúti töltés mellett és már ettől a szótól, hogy töltés még szomjasabbnak éreztem magam. Útközben többször megálltunk beszélgetni hasonlóan súlyos arcokkal, megpróbált nekem eladni mindenféle drogokat és kurvákat, de aztán végre: Beer Retaurant.
Megjegyzem itt mindennek kicsit hülye neve van. A legjobban a "Hotel" szón lepődtem meg. Még mikor új voltam itt. Néztem a Srí Lanka-i hotelokat, hát ebben összesen, ha két ember fér el, az se túl kényelmesen. És ilyen hotelből áll vagy húsz az út szélén. Végül lassan rájöttem, hogy a hotel itt olyan, mint mondjuk nálunk egy palacsintás vagy lángosos bódé, szóval ilyen büfészerűség. Ahol viszont az emberek alszanak az a Guest House, vagy Lodge. Szóval restaurant. Ám legyen.
Ekkor voltam először kikötői kocsmában Srí Lankán.
Beléptem. Presszószerű asztalok, rice and curryk árlapja a pult fölött, az ajtónál egy katona, mellette két tengerész iszik, előttük literes üveg Johny Walker, a falon fehér bőrű nők kacéran néznek (úgy látszik ők a fehéreket tartják szépnek és izgatónak), a tévében indiai film, egy Fábri Sándor fejű férfi éppen egy szárit viselő nőt csókolgat, a nő hevesen tiltakozik.
Kérek két sört. Helyi sör. Lion. Oroszlán, vagyis singha. Itteni árakhoz képest elé drága, olyan 300 ft, vagyis annyi, mint egy magyar jobb sörözőben. Egyébként Karlsberg licencű sörük van, úgyhogy jó. De ebben a pillanatban, ezen az estén ünnepi volt.
Úgy éreztem, ez a tökéletes nyugalom. Ülni a tengernél, kortyolgatni a hűvös sört, nézni a Fábrit amint egy csomó indiai énekel és táncol körülötte, aztán nézni az embereket, a kikötők népét, hej, ez hiányzott nekem!
Vittem még magammal két sört, a halásznak is vettem egyet, és vissza a szállodába. Ott elolvasta a holnapi napomra vonatkozó részeket a Lonely Planetből, azután leültem az ágyra, ellazultam és szép lassan elkortyolgattam a két oroszlánt. Az első sörtől ellazultam, a második sörtől ez a lazaság aktivitássá változott bennem sőt éhséggé. Bizony régen volt az a chinese roll.
Összekaptam magam és elindultam a tengerpartra.
Pont volt ott egy étterem. Mint filmen. Belül fantasztikus, óceánt stilizáló díszletek. Kint pedig faasztalok, napernyő, homok és az Indiai Óceán.
Kértem egy oroszlánt, meg valami cuttle fisht az étlapról és belemerültem az indigókék óceán látványába és már megint nem tudtam elhinni, hogy tényleg itt vagyok. Az angoltudásom odáig már nem terjedt, hogy tudjam mi az a cuttle fish, de ha ebben az óceánban van, biztos jó. Kíváncsian vártam.
Jaj, Mayácska, hogy én milyen szomorú lettem attól a cuttle fishtől!
Tintahal volt! A Viki kedvenc hala! És eszembe jutott, amikor Horvátországban voltunk. És hirtelen nagyon fájni kezdett, hogy itt ez a sok szépség és nincs kivel megosztani. És minél szebb volt az óceán és a trópusi éjszaka, annál jobban fájt az egyedüllét.

***

Szomorúan ballagtam haza a Hotel Amnesiába. Hihetetlen, hogy még egy ilyen nap után is jön valami. Például egy másik nap.
De másnap már semmi súlyos nem történt. Először megpróbáltam Lariamot találni, de sehol nem volt, aztán valaki azt javasolta, hogy menjek el az Apollo Hospitalba ahol a malary campaigne van. egy idieg kószáltam ide-oda, a Lonelyval, kerestem a megfelelő buszt, végül meguntam és hívtam egy tuktukot.
A szokott billegés, kanyargás, tülkölés, ordibálás közepette eljutottunk egy hipermodern, hatalmas épületkomplexumig, komolyan meglepett, hogy itt ekkora házak vannak.
Apollo Hospital.
A portás felküldött vmelyik emeltre, ott van a malary campaigne.
Egy doktor fogadott az irodájában. Amíg a másik fogadni tud, aki igazából ezzel foglalkozik, addig kérdezgetett, ki vagyok, mit csinálok itt. Amikor megtudta, hogy orosz szakos vagyok és hogy mennyire szeretem az orosz irodalmat, azt mondta:
- Nu, tak govorim po-russki. Ja ochen' redko magu razgavarivat' po russki.
Elmondása szerint Moszkvában végezte annak idején az orvosi egyetemet. Ő és a másik a doki. Furcsállottam. Jobban beszélt oroszul, mint akármelyik tanárunk. Semmi akcentus. És az arca sem volt túl ázsiai. Pont úgy nézett ki és pont úgy beszélt, mint egy orosz.
Utána bementem az irodába és a másik dokival is elbeszélgettem. Őt Kumarnak hívták. Ő is tökéletesen beszélt oroszul. Hibátlanul.
- Milyen név ez, hogy Kumar? Ukrán? Vagy ritkább orosz név?
- Nem, nem, én Srí Lankai vagyok - mondta. Később megtudtam, hogy a Kumar tamil név és azt jelenti: Herceg, Prince. Elbeszélgettünk Oroszországról, Srí Lanka nagy problémáiról meg az itteni életről, még el is kérte a telefonszámomat, hogy egyszer majd találkozzunk, sörözzünk, elbeszélgessünk, olyan ritkán beszélgethet oroszul, meg ritkán jön valaki Európából. Annyira örült, hogy ingyen adott nekem egy szatyor malária-tablettát, és mondta, hogy ha elfogy, nyugodtan nézzek be, van még.
Úgy végződött az egész, hogy elmentem a Petahba a buszpályaudvarra, tűztem vissza Embilipitiyába, légkondis mikrobusszal amelyben Srí Lankai zene szólt, kavargó kusza benyomásokkal és addig Shu Yin már elhatározta, hogy másnap reggel közli, hogy még maximum egy hétig maradhatok ott, tovább semmiképpen.
És akkor hamarabb visszatérek Colombóba, mint gondoltam, megint ott leszek egy idegen helyen, ahol nem ismerek senkit, és megint mindent elölről kell kezdenem.

^

10. Búcsú Migadayától

Hamarosan jön!

^